Gezemice gondolatai a mindennapokról

Már vagy egy éve mindig ott ül két figura a gyorsforgalmi végén, Kispesten, ahogy az út elmegy a metrósínek fölött.

A minap az is feltűnt, hogy az egyik az autók felé fordulva ül, a másik meg a metrót nézegeti.

De MI A SZÖSZÉRT????

Időnként vannak meglepő álmaim, de a mai ismét megkapta a 10 pontot.

Egy hátizsákos figura jelent meg a padlásszobám ajtajában (nem, félreértés ne essen: nem a "rendes" ajtóban, hanem a tető felőli teraszajtónál), láthatóan tanácstalanul. Villámgyorsan kiderült, hogy ráadásul a szerencsétlenje egy mukkot nem tud magyarul, így aztán nekem ugyanezzel a lendülettel kellett előkaparnom erőteljesen megkopott angolságom. Elmagyaráztam neki, hogy a lakás felé tud távozni, és nem, a szobaajtóm nem mágneskártyával nyílik, a kilincs meg úgy működik, hogy egyszerűen csak le kell nyomni. És ha leér a lépcsőn a normál lakószintre, akkor majd ott is ugyanúgy nyomja le a kilincset, ahogy itt fenn látta, és az az ajtó is kinyílik.

Aztán úgy gondoltam, mégis inkább papucsot veszek és lekísérem, az a biztos. De addigra valami különös okból kifolyólag a fél pár szőrmókos papucsomat a hóna alá szorította, és magyarázott, hogy ez nem véletlen, valami volt a kezével, amiért kellett rá a melegítés, végül én egy klasszikus utcai papucsot kaptam a lábamra, és ezzel együtt elindítottam a neten a sztakit, hogy a további nyelvi nehézségeket legalább részben sikerüljön kiiktatni. Ennek ő nagyon örült és meg is dicsért.

Mondanom sem kell: mindeközben angolul gondolkoztam. Álmomban. Usque 6 év angolmentesség után. Hömm...

És ha már álom: úgy egy hete egy plédbe bugyolált csecsemőt vittem lóhalálában kórházba, az ölemben ült, miközben vezettem, és fel is ötlött bennem, hogy ezért csúnya büntetést kaphatok, mert egy hordozóban kellene őt a hátsó ülésen fektetni, de aztán azt gondoltam, nincs idő most hordozó után rohangálni, és ha jön a rendőr, átteszem a babát hozzájuk, mert ők mégiscsak gyorsabban beérnek a kórházba szirénával. Kicsit kényelmetlen volt így vezetni, de siettem.

Aztán odaértem babástól valami vasútállomásra, ott megkérdeztem egy újságárust, hogy letehetem-e addig a biciklit (!!!) nála megőrzésre, amíg beviszem a picit az orvoshoz, ez most sürgős, utána majd kijövök és veszek valahol lakatot és utána nem kell vigyáznia a bringámra. Így is lett, gyerek jó helyen, Mice indul lakatért, talált is egy boltot a pályaudvar oldalában, ahol sok-sok lakat lógott az ajtó fölött, de mind az a gagyi vékony izé, amit egy 5 éves gyerek is lazán leszed. Akkor bementem, megkérdeztem, van-e valami komolyabb szerkezet, akartak ajánlani mindenféle mágneses hiperszuper csodát, amit viszont könnyedén kinyitottam, és nem értették, hogy csinálom. Pedig tök egyszerűek voltak.

Ráadásul felháborodtam, hogy mindezért mekkora vagyonokat akarnak elkérni, mikor nekem van ám rendes, jó vastag lakatom, csak azt épp otthon felejtettem, és ezért nem tudtam lezárni a biciklimet.

Utána még megnéztem az induló vonatokat és felébredtem.

Új becenevet kaptam: én lettem a konyhás csaj.

Az értelmi szerző az 5 éves unokahúg, az elnevezést pedig hívhatnánk nyugodtan gyerekszájnak is, de leginkább gyerekfordításnak.

Az okot nem árulom el, legyen ez a rejtvény. Nem nehéz kitalálni. :)

A minap hazafelé - a vaksötét éjszakában, persze, ahogy szoktam - kiérve a városi lámpák fényéből, gondoltam, felkapcsolnám a reflektort.

Nem ment.

Kapcsolgattam, húzkodtam a kart, semmi.

El is határoztam rögvest, hogy reggel ébredés után az első dolgom lesz felhívni a szervizt és bejelenteni az autót.

Még jó, hogy nem tettem meg végül. Persze otthon jöttem rá erre, amikor kipróbáltam a fénykürtöt, az működött. Innen rájöttem, hogy nem az izzók mentek ki. Aztán a motort leállítva újabb felfedezést tettem: nem fordítottam át a lámpa kapcsolóját tompított állásba, így az automatika miatt hiába jelzett a műszerfal tompítottat, és világított is rendesen, ahogy kell, csak a többi funkciója nem úgy...

Elképzeltem a szervizeseket, amikor megmutatják, hogyan kell felkapcsolni a világítást...

És vajon mit írtak volna utólag a munkalapra?...

Tegnap azzal fogadott: megszívlelte a tanácsom és igyekszik nem gondolkozni, csak élvezni a perceket. És működik! :)

És holnap megint találkozunk. :)

Talán apránként tényleg elhiszi, hogy nem bánt azokkal a dolgokkal, amikről azt hiszi, hogy igen.

Drukkoljatok...

Basszameg, basszameg, és mégegyszer basszameg!

Azt mondtam pár napja: hihetetlen, hogy ott kezdődött el egy új, ahol a régi véget ért. Most azt mondom: hihetetlen, hogy ugyanúgy folytatódik, ahogy amaz abbamaradt! Szívet tépően ismerős mondatok, érzések, szinte hiányzott a "lezáró" mondat, miszerint "Jaaaajjj, Micke, tudod, hogy zűűűűrös vagyok!"

Már akkor éreztem a viharfelhőket, amikor holmi hőségre hivatkozva a teázás helyett a fagyit javasolta, újfent, és persze a Szamócát. A gyomromba hasító görcs még így, 3 év után is úgy tört elő, ahogy azt hittem, már sose. Próbáltam elhessegetni, de hiába üvöltöttem egész úton Eddát, doboltam a kormányon, nem tudtam az agyamban egyre hangosabban zakatoló "valami baj van" szavakat elhalkítani. A Szamócában még mosolyogva köszöntött, kerestem a szemében az árulkodó jeleket, de nem voltak. Ahogy az első kanál fagyit a szájába vette, mégis valami megcsapott, és dübörgő szívvel kérdeztem meg: csöndes vagy, valami baj van?

Kell-e magyarázni a rajtam átszáguldó szédítő érzést, az összes porcikámban érzett hirtelen hideget, amikor kanalát letéve egy nagyot sóhajtott? A szívbe markoló vallomást, miszerint van valami, amit nem mondott el? Hogy a másfél éves érzelmi hullámvölgy után 1 hónapja egy társkereső oldalon próbált szerencsét? Hogy a lány, akit kiszemelt, hosszú hallgatás után épp az előző napon írt, és épp ebben a levelében éreztette, hogy megtört a jég? És a szinte szó szerint ismerős mondatok: még nem tudom, mi lehet, és nem akarom egyikőtöket se megbántani és ezért annyira nehéz dönteni, és lehet, hogy két szék közül a padlóra, de nem tudom, nem tudom, nem tudom... - annyira, de annyira durva, hogy az unalomig ismert szavak ezek!

Ami a legrosszabb volt, hogy rádöbbentem: úgy akar döntést hozni, hogy valójában fogalma sincs, miről dönt. Hisz még szinte el se kezdődött semmi, és egyre csak azt hajtogatja, nem érzi magát elég értékesnek ahhoz, hogy én - hogy ÉN! - kitüntessem a figyelmemmel. Mert szerinte én "jobbat érdemlek". Édes Istenem, minden pasi ennyire hülye? Ki dönti el, hogy nekem ki a jó?

Most ott tartunk, hogy kézifék, és sok-sok beszélgetés, egymás valódi megismerése. Azt kérdezte, választ se igazán várva, hogy "miért nem fél évvel ezelőtt történt mindez?" Mégis feleltem. Mert fél évvel ezelőtt annyira magadra zártál minden ajtót, hogy megközelíthetetlen voltál.

Nem érti, mit látok benne. Én se. És közben nem hiszi, hogy tapasztalatból mondom, hogy nem tör rám a zöldszemű, ha más nőknek bókol, nem hiszi, hogy tapasztalatból mondom, hogy nem balhézok, ha hetente egyszer a barátaival egy pasis estét tart egy sör vagy egy bor mellett, nem hiszi, hogy nem zavar a pocakja és... De hát a fenébe is, mit vár? 34 év alatt megtanultam, hogy tökéletes ember nincs. Azt meg kitapasztaltam, hogy mik azok a "hibák", amikkel együtt tudok élni. Akkor ő miért nem hiszi el?

Most adjak az ő kezébe is egy marék önbizalmat és bátorságot???!!!

Mondtam már, hogy a Szamóca a világ (na jó, Budapest) legjobb fagyizója? Ha oda megyek, mindig valami jó dolog történik. :)

Egy hete például a kedvenc barátnőim egyikével és - talán mondhatom - a legkedvesebb barátommal látogattuk meg eme kultuszhelyet. Vagy két éve próbáltuk összehozni, hogy mindhárman ráérjünk egyszerre, végül siker koronázta az erőfeszítéseinket, és végre ZM-mel be tudtuk bizonyítani, hogy miért is nem kérdés soha, hol találkozzunk. K csak annyit mondott az első kanál fagyi után: atyaég, ennek íze van!

Ráadásul, mint már korábban említettem, K az a férfi, aki mindig rengeteg energiát, önbizalmat és optimizmust ad, és ezek most különösen jól jöttek.

Azt viszont akkor még nem is sejthettem, hogy pontosan egy héttel később újra ott kötök ki, sőt, igazából semmit nem sejtettem, ami ezzel összefüggésbe hozható. Egyvalami biztos: amikor kedd este felmerült, hogy két másik ismerősömmel bedobjunk a hétvégén egy fagyit, lelki szemeim előtt a Szamóca bejárata jelent meg. De még mielőtt levegőt vehettem volna és megszólalhattam volna, Sakuryn már sorolta is a paramétereket a város legjobb cukrászdáját illetően. Elkerekedő szemem láttán nem is tudom, mit gondolt először, mert annál jobban dicsérő üzemmódra kapcsolt, végül sikerült a szavába vágni, és megmagyarázni, min lepődtem meg: hát persze, hogy a Szamócáról beszélt! Úgyhogy egyeztettünk egy időpontot, és kitűztük a pénteket a fagyi-day-re.

Aztán a véletlenek úgy hozták, hogy a harmadik leányzónak az utolsó pillanatban fejreállt az estéje, le kellett mondania a találkozót, ketten maradtunk, de így utólag bevallom: annyira nem bántam. ;) Fagyizás után elmentünk sétáltni egy kicsit a közeli ligetben, ami nem is olyan nagyon régen még orosz laktanya volt, és ha már annyira jól ismertem a helyet, rögtönzött idegenvezetést is tartottam Sakurynnak. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy ott fog elkezdődni valami új, ahol 3 éve az előző véget ért. Különös játéka a Sorsnak... De most már újra szeretem az Erzsébet-liget fáit és útjait. :)

Csoda-e, hogy ezek után a hoppon maradt leányzó kijelentette: mivel ő kimaradt a fagyizásból, és valójában ennek köszönhetünk mindent, az a minimum, hogy bepótoljuk vele is a szamócázást? Ezért aztán rögtön másnap este kocsiba vágtam őt a lányával együtt, útközben összeszedtünk még egy barátnőt (ha már az ő párja az én újdonsült párommal közösen egy görbe-pasis-estét csapott, rúgjunk ki mi is a hámból), és irány újra a Szamóca.

Ma pedig ismét ott fogyasztjuk el a desszertet az ebéd után. Szerintem joggal várhatom el, hogy a személyzet előre köszönjön. ;))

Agyilag, persze.

Azon csodálkozom, hogy még a fejem a nyakamon van. Kicsit nem figyelek oda, azt is ottfelejtem valahol...

Pedig tegnap tényleg figyeltem! Direkt betettem a fényképezőgépet a táskámba, hogy a benne lévő memóriakártyát leadva előhívassam a képeket a nagymaminak. Még büszke is voltam magamra, mert legutóbb is kikészítettem a gépet, amikor túrázni mentünk, és este ugyanott találtam meg, ahol reggel hagytam. Most nem, most magammal vittem. De az már csak a fotóüzlet előtt néhány méterre jutott eszembe, hogy amikor délelőtt előkészítettem a képeket a DVD-re kiíráshoz, akkor azon lendületből le is töröltem szépen mindent a memóriakártyáról. Igen, hogy később ne legyen keveredés, hogy mi van már kiírva és mi nincs, így teljesen üres kártyával vághat neki a mama az újabb utazásoknak.

Aztán meg elmentem összeszedni pár apróságot az irodába, hogy összekészíthessem ma délelőtt a pótcsomagokat. Hoztam borítékot, csekket, plasztikkártyát, szóval tényleg mindent - csak a kártyákra felejtettem el az érvényesítő matricát ráragasztani. Így nem küldhetem, újra be kell majd menni még feladás előtt.

És a legszebb az volt, hogy úgy gondoltam, ha már úgyis erre járok, még beugrok a világutazó virágait meglocsolni. Amikor délután készülődtem, még direkt figyeltem is rá, hogy a kulcsot is áttegyem az egyik táskából a másikba. Csak aztán az utolsó pillanatban visszacseréltem a táskámat. Visszaraktam a pénztárcát, a napszemüveget, a fényképezőgépet (!), csak mit nem? Hát persze, hogy a lakáskulcsot. És mindez hol jutott eszembe? Igen, a liftben, miközben vadul kotorásztam a táskám aljában.

A benzinkútnál már tankolás előtt megnéztem, nem hagytam-e el valahol a bankkártyám, nehogy fizetéskor derüljön ki. Szerencsére az megvolt, bár akkor meg más miatt borultam ki: egy sarokkal lejjebb majdnem elütöttem egy részeget, aki úgy gondolta, hogy a legbiztonságosabb átkelőhely a kanyar után egy híd takarásában van, legfőképp akkor, amikor a Hungáriáról a zöldön átzúzva kanyarodok az Üllői útra. És még neki állt feljebb, hogy mit dudálok.

Hülyenapvolt, na.

De az jelenthet valamit, hogy ma meg tényleg úgy fáj a fejem, mint ami kölcsön van adva...

Már vagy két hete azon töröm a fejem, hogy miért nem lehet nyitott szemmel tüsszenteni.

Észrevettétek már, hogy mindig becsukódik a szemetek, amikor jön a hapci? Tök érdekes...

... és aki azt mondja, hogy franciázni nem lehet fényes nappal a Bem rakparton, vagy hogy az nem erkölcsös sok száz másik emberrel együtt, az gondolja végig, hogy miért vannak piszkos gondolatai!

Merthogy igenis lehet, sőt, nagyon jó dolog! És a rendőrök csak álltak és békésen nézték, és még az erkölcsrendészet se vonult ki. Mi több: számos kulturáltnak mondható helyen meg is hirdették, na, ehhez mit szóltok, pupákok? S. barátnőm hívott fel még délelőtt, hogy van-e kedvem megünnepelni a forradalom évfordulóját, nekem meg volt.

Azért az eléggé jellemző, hogy miközben direkt nem ebédeltem, mert mondták, hogy lehet francia kajákat is kóstolni, ahhoz képest csak csillagászati árú sajttálat kérhettem volna, mint autentikus francia kaja (jó-jó, értem én, hogy messziről hozták, meg hogy szállítási költség, de azért 5x1,5 deka sajtért nem szerettem volna 2000 forintot kifizetni), pár spéci kolbász volt még terítéken, meg az a csirkenyárs salátával, ami mellett végül is letettem a voksot. Utóbbi inkább már arról szólt, hogy tényleg éhes voltam, de ebben meg konkrétan semmi franciát nem fedeztem fel. Apropó, saláta: eddig sose jutott eszembe, hogy ha a lencsefőzeléket nem rántom be, akkor az saláta, de azért egész tűrhető volt.

Na de a többi! Aaaaaz francia volt! A délutáni programokat elegánsan kihagytam, viszont este már a Világmegváltó Nagy Beszélgetéshez a Valiumvalse nevű együttes adta az alapot. Ők Franciaországban valami nagy sztárok, és most is csak egy napra ugrottak be Budapestre, egy turné részeként, de itthon még nem hallottam a nevüket. Pedig tényleg jól nyomták! Ami igazán megfogott, az a rendkívül szerteágazó zenei stílus: volt itt reggae, ska, némi balkános beütést is felfedeztünk, nyomokban sanzon... És az a hihetetlen nyitottság!

Pedig mindig azt mondták, hogy a franciák el vannak szállva maguktól, meg hogy lenézik a többi nemzetet. Ezt most abszolút nem lehetett érezni, bár ebben biztosan volt némi szerepe S. perfekt franciatudásának is (anélkül ugyanis a kommunikáció valszeg megrekedt volna a mosolygásnál, na nem mintha én így ennél többet tudtam volna...). Amikor meg pihenőre küldték a Valiumvalse-ot, közvetlen a tűzijáték után (amihez szintén ők adták a háttérzenét, tényleg tudnak, nah!), akkor a Palotai nevű DJ francia számokat kezdett keverni, és csak a szövegből lehetett tudni, hogy ez nem a szokásos bulizene, de nagyot táncoltunk rá, aztán megjelent Rafael, a maga 190 centijével, és felfele nyújtott karral ugrándozott, mögötte szinte elveszett Sebastien, a fejükön lévő kalapról rögtön rájöttünk, hogy jé, ezek játszottak még az előbb a színpadon, és rettentően élvezték a hangulatot, de gondolták, még némi borral lehetne alapozni, csak aztán kiderült, hogy a helyszínen - Francia Utcabál volt, vagy mi a szösz, mégis mit vártak? - csak bordeaux-i bort lehet kapni, de ők azt már ismerték, valami magyarra vágytak, az meg persze nem volt.

De azért kaptunk meghívást egy pohár borra, lesz, ami lesz alapon, aztán nagyot csalódtak, mert az is a kaják szintjén volt árban, és azt mondták, otthon negyedennyiért..., de végül nem akartak lebőgni, ha már egyszer meghívtak, úgyhogy szereztek egy üveggel, cserébe S megtanította nekik, hogy "egészségedre" (amit elénekelve jegyeztek meg, úgy könnyebb volt), és hogy "köszönöm",  és azt is, hogy "kérek bort!" Aztán még visszamentek zenélni egy órát, amit így, hogy "ismerősök" álltak a színpadon, még jobban élveztünk, óriásit táncoltunk, mulattunk, meg a kedvencem az a kisöreg volt, aki legalább 80 évesnek nézett ki, kezében klasszikus bőrtáska, és úgy rakosgatta a lábait egymás mellé a ska ütemére, hogy aszittem, menten berosálok. :D Nagyon helyes volt. :)

És aztán vége lett, de most már tudom: nem fogom fenntartások nélkül elhinni, ha valaki a franciák lenéző modoráról regél. Jó fejek, jó a zenéjük, és akinek jó a zenéje, az rossz ember nem lehet. :)

Ki van ez találva, kérem szépen. A hülyeautós meg szív, és fizet, mert nem akar pórul járni. De hogy kinek, mikor, mennyit...???

Szóval az egy dolog, hogy a belvárosban megemelték a parkolási időt 6-ról este 8-ra. Arra hivatkoztak, hogy sose lehet este arrafelé parkolni, és az intézkedés valóban hatásos, mert tegnap este a Kék Rózsa előtt nemhogy nem kellett másfél órát keringenem, míg épp elcsíptem egy kiálló autós helyét,  hanem még válogathattam is, hogy a bejárattól 3 méterre lévő, vagy az út szemközti szélén, ámde jobbra (és könnyebben) parkolható helyét válasszam.

Aztán az is egy dolog, hogy mindehhez megemelték az óránkénti parkolódíjat, a hivatalos közlemény szerint "átlagosan 30%-kal", bár szerény sejtésem szerint ez kizárólag úgy jöhetett ki, ha beleszámolták az eddig is és továbbra is  ingyenes övezeteket, mert eddig kizárólag 3-szoros vagy aközeli emelésekkel találkoztam (lehet, hogy csak egy nullát lefelejtettek a sajtóközleményekből?). A Wesselényi utcában most épp 375 forintot kell egy órára bedobálni, persze az továbbra sem megoldott, hogy papírpénzzel jussak valamire, és ki az, aki nehezékként magával hurcol több tíz darab százast?

De a legszebb csak most jön. Az automata okos jószág, mert tudja, ki is írja, hogy a parkolási idő reggel 8-tól 20 óráig tart. De akkor valaki magyarázza már meg nekem, hogy ha 18:21-kor bedobom az első százast, ami gyors fejszámolás eredményével is alig több mint negyed órára elegendő, akkor miért az jelenik meg a kijelzőn, hogy ezzel másnap reggel 8:32-ig rendeztem a parkolási díjamat? Persze én ennek piszkosul örültem, VOLNA, ha biztosan tudnám, hogy a parkolóőr - aki mellesleg a többiek beszámolója szerint még 7:55-kor is szívfájdalom nélkül bírságol - a lejárati időt nézi, nem pedig azt, hogy hohó, itt tényállás esete forog fenn, és megnézi, hogy ha 18:21-kor bedobtam a minimális 90 forintot (ez is hogy jön ki nekik a 375 negyedéből??), akkor nem is annyi az annyi!

Ügyfélszolgálatost elérni képtelenség, naná, 6 után ki az a hülye, aki dolgozik (tudom, a bírságolók), így aztán Mice kötelességtudó állampolgárként bedobott kereken 400 forintot, amivel ma reggel 9:05-ig megváltotta a parkolási jogát, és közben megpróbálta kiszámolni, hogy az valójában este 7 óra hányig érvényes a starttól számítva.

Tudom, lett volna még két lehetőségem. Parkoljak mobillal (kiszámoltam: parkolásonként +175 forint, a normál díjhoz képest, 2x25 ft a start-stop sms, másik 2x25, amit a parkolósok vonnak le a visszaigazoló sms-ekért, valamint 75 forint tranzakciónként, hogy az ő rendszerüket használtam), vagy tegyem le az autót egy ingyenes övezetben és menjek BKV-val (kiszámoltam: ha átszállás nélkül, vagy legalábbis metrón belül megoldható az út, akkor 2x300 forint a jegy, és az időbeni kötöttség miatt akkor még az 1 órát se töltöttem volna a Rózsában - még mindig olcsóbb a 400 forintos parkolás, mint a 600 forintos utazás, nem beszélve az időveszteségről).

És most nem tudom, hogy én vagyok-e a világ, de legalábbis Bp legnagyobb balekja, aki még akkor is folytatja a pénzdobálást, amikor az automata már másnap reggelt ír...

Éjszaka egy gumimatraccal lettem gazdagabb, pár perccel azután, hogy megitattam a pacikat. Mert az "osztrák" benzinkúton most olyan akció van, hogy ha 5000 forintnál többet tankolok, akkor húzhatok sorsjegyet. Csakhogy: nem úgy van, hogy "minden 5000 forint után...", hanem csak egyszer nézik meg, hogy több-e vagy sem. Így aztán az utóbbi hetekben rászoktam arra, hogy kétszer tankolok. Először belenyomom az 5000-et, fizetek, húzok, aztán a maradék 5-6000-ből még teletöltöm a tartályt. Így dupla sorsjegy jár. :)

Eredetileg persze miért kezdtem sorsjegyezni? Hát persze, hogy a bicikliért, mert ott is lehet nyerni. Tegnap viszont már csak a megszokás kedvéért is a jól bevált módszert alkalmaztam, hátha... Mert ha mégse nyernék ott azonnal, akkor még mindig bedobhatom a kitöltött cetlit, és hátha a végén az enyém lesz egy autó. (Már ki is találtam, hogyan lenne a leggazdaságosabb.)

De most még nem ez volt, ne szaladjunk előre. :) "Mindössze" annyi történt, hogy a kis cédulán az állt: "gumimatrac". Pedig erre nem is koncentráltam, ez csak úgy jött. De azt hiszem, épp itt az ideje, hogy feladjam életem első lottószelvényét... Amilyen sikerszériában vagyok, ki tudja? :D

Jelentem alássan: mostantól kezdve van biciklim!

Pontosabban még nem egészen van, csak lesz, most a futár jelentkezését várom, aki megbeszéli, hogy mikor tudom átvenni a vadiúj bringát. Azt se tudom, milyen lesz, se a színét, se az egyéb paramétereit, mindössze annyit tudok róla, hogy női. Meg hogy nekem 25 forintba került. :)

Ugyanis az történt, hogy NYERTEM!!!!!! Mondtam én, hogy érdemes a Juventust hallgatni! :)

Az egész úgy kezdődött, hogy még a múlt héten bemondták, hogy Balogh "Kolléga" Tamás nyeregre pattan és leteker a Balatonra, eközben viszont lesznek sokan, akik nem annyira szeretnék, ha odaérne, úgyhogy mindenféle akadályokat gördítenek elé. A hallgatóknak meg jól meg kellett mondani, hogy miféle akadállyal találkozott, néha belezuhant egy szakadékba, máskor egy barnamedvével próbált - eredménytelenül - barátkozni, szóval tényleg nem volt egyszerű dolga, de rendíthetetlenül ment mindig tovább és tovább.

Meg azt is elmondták, hogy aki ügyes, az a hét végére egy biciklit nyerhet. Mióta is készülök biciklit venni? 10 éve, hogy ellopták a régit, eleinte persze hiányzott, aztán egy időre elfeledkeztem róla, de úgy 3 éve megint napirendre került, idén már majdnem kaptam egy első részletet húsvétra, hogy csak a többi 4-5 hónapon keresztül kelljen magamtól fizetni, de aztán valahogy megint elmaradt. Úgyhogy amikor jött ez a rádiós játék, azt mondtam: igen, most, ez az én Nagy Lehetőségem! Úgyhogy rendíthetetlenül próbáltam Balogh Tomit minden alkalommal hívogatni, valahányszor "esemény" volt, de persze a hálózat túlterhelt, kérem, ismételje meg a hívást később, úgyhogy már ott tartottam, hogy mégse rám vár az a bicikli.

Aztán ma délelőtt felkeltem, bekapcsoltam a rádiót és mit hallok? Balogh Kolléga épp azt ecseteli, hogy "ééés a bicikli megnyeréséhez mindössze annyi a dolguk a kedves hallgatóknak, hogy küldjenek egy sms-t, akármilyen tartalommal, lehet közlekedési hír, de az is elég, ha csak elküldik, hogy bicikli". Jah, hogy csak ennyi? Hát jó, rajtam ne múljon! SMS ír, küld... és visszapattan. "Üzenetküldés sikertelen, ellenőrizze az adatokat." MIVAAAANNNN????

Nem húzom, a lényeg: akkora vihar volt a régióban, hogy vagy a közeli mobiltorony sms-küldő panelje szállt el, vagy a szolgáltató központi szervere, a lényeg, hogy telefonálni lehetett bárhova, de sms se ki, se be. Másfél órán keresztül! Pontosan ugyanaz az érzés futott át rajtam, mint tavaly, amikor azt hittem, nem érek vissza a múzeumba éjfélre, amikor is sorsolják az ÉN fényképezőgépemet. Arra gondoltam: affene, muszáj elküldeni valahogy ezt az sms-t, hisz valahogy legálissá kéne tenni a nyereményt! :D Még egy mailt is elküldtem, hogy nem működik az sms az egész környéken, lécci-lécci, fogadják már el a mailt sms-nek. :D

Végül a sorsolás előtt alig fél órával még egy utolsót akartam próbálkozni. És az sms elment! Megtettem a kötelességem, most már jöhet a bicikli. :) Kicsivel később csörög a "régi" számom, az, amelyiket már csak nosztalgiából nem szüntettem meg, és amelyikről szintén elküldtem gyorsan egy sms-t most, hívószám-kijelzés nincs, hűha, kezd izgi lenni. Felvettem, bemutatkoztam, a többire meg már csak részleteiben emlékszem, még az rémlik, hogy Tamás rikkantott bele a telefonba, a nevem hallatán, mondván, nem is tudta, kit fog hívni, mert az sms-ben csak egy keresztnév szerepelt. Én meg: "Nem mondod!!???" Majdnem tényleg nem mondta. Merthogy "hát nem is mondtam még semmit, de ha nem akarod, akkor meg se szólalok, na szia", aszittem, tényleg képes és leteszi, de akkor már remegett kezem-lábam, mert tudtam, hogy ok nélkül biztosan nem hívna!

Úgyhogy nem tudtam, sírjak vagy nevessek, egyik pillanatban megszólalni is alig tudtam, a másikban meg csak azt ismételgettem, hogy "úristen, ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz, te jó ég, tényleg, biztos ez?" És igen, biztos volt, mert kicsivel később, már vágottan, lejátszották a beszélgetést adásban is, akkor már tuti volt, és aztán egymás után jelentkeztek az ismerőseim, barátaim, hogy gratuláljanak, én meg még mindig alig tudom felfogni, hogy a Titok megint működött! Annyira akartam, annyira elképzeltem, hogy idén nyáron tekerek, hogy pici akadályokkal ugyan (ami inkább próbatétel volt, hogy megérdemlem-e, küzdök-e érte eléggé), de végül tényleg rám talált az a bicikli!

Most már tényleg csak azt várom, amikor megjelenik a futár és meglátom, városi vagy túrabringa, zöld vagy rózsaszín (ugyebár női lenne, vagy mi), van-e rajta lámpa vagy azt nekem kell rá megvenni, meg minden ilyesmi.

És asszem, itt az ideje elkezdeni egy lakásra összpontosítani. :D

Meglehetősen rendhagyó volt az idei múzeum-mustra, több szempontból is.

Például azért, mert idén vagy én öregedtem meg és már semmi nem tud izgalomba hozni, vagy tényleg elfogyott a múzeumok fantáziája. Eddig például mindig az volt a baj, hogy annyi programra szerettem volna eljutni, hogy mindig fájó szívvel húzkodtam kifele a listából azokat, amikre egy sokkal-sokkal érdekesebb miatt már nem tudtam eljutni. Most pont fordítva történt: végignéztem a programkínálatot, a webtervezővel össze is állítottam egy listát, aztán a végére érve megállapítottam, hogy az a 4 helyszín és esemény igencsak "kárcsú", úgyhogy nekifutottam mégegyszer. Zömmel állandó kiállításokat, programokat sikerült kiszemelnem, amikről azt terveztem, hogy már kora délután elindulok, a hivatalos megnyitó előtt, így az időhöz kötött programok már semmi mással nem fognak ütközni.

Itt jött a második "újdonság". Az elmúlt években ezen a napon az időjárás úgy viselkedett, ahogy június vége felé illik: csodaszép, meleg nyári éjszaka, egy szál pólóban, meg aki megengedheti magának, akár rövidnadrágban vagy könnyű szoknyában indulhatott útnak, és néha tényleg csak azért szálltam fel a múzeumi járatok valamelyikére, hogy az így nyert időt kihasználva még 1 vagy 2 helyszínnel többre jussak el. Ugyanakkor olyan is volt, amikor pont azért szálltam le, mert olyan tömeg volt, hogy már-már a rosszullét fenyegetett a levegőtlen, túlzsúfolt és borzasztó meleg guruló dobozokban.

Idén ez nagyon nem így működött. :( Már pénteken kezdték a rádióban az ijesztgetést, és sajnos a hírek igaznak bizonyultak: egy hetes hideghullám érkezett, péntek este a nyugati határtól szép komótosan vonult kelet felé, hogy első körben elmossa az emberek hajlandóságát, másodikban meg olyan hideget hagyjon maga mögött, ami még tavasszal is túlzás. Az utcák néptelenek, a buszok üresek, a múzeumok pedig csendesek voltak az alacsony létszámtól.

Aztán valahogy mégis jól sült el az egész, pedig este fél 6-kor még azt fontolgattam, talán el sem kéne indulni. A döntést egyáltalán nem könnyítette meg, hogy egy váratlanul felbukkanó régi jóbarát előbb eme szórakoztató eseménnyel szerette volna összekötni az újbóli találkozást, majd az utolsó előtti pillanatban családi okok miatt mégis lemondta a találkozót, így bár lélekben már felkészültem a közös kószálásra, végül pár órával indulás előtt át kellett állítani a belső programozást egy fősre. Közben kinn elkezdett szakadni az eső, azt pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a "lehűlés várható" azt jelenti, mindenki vigyen magával bundát-sapkát-sálat.

De mert egy barátnőm épp lelki válságban van, és ki kellett zökkenteni a rosszkedvből, végül úgy határoztunk, a két szingli csaj elindul és nyakába veszi a várost! Ez egészen pontosan a ferihegyi reptéren kezdődött, ahol a ramaty időre tekintettel az összes látványos programot elhalasztották, ellenben mire bejutottunk az Emlékpark területére, jéggé fagytunk, szó szerint, mert előbb kaptuk a nyakunkba az esőt, utána meg fagytunk. Közben azért megnéztünk belülről két repülőt, az egyik igazi fapados volt (erről persze rögtön eszembe jutott a régi rabomobilunk, amit még ülésekkel együtt hoztunk el a Csillagból, majd az üléseket elnézve rögtön ki is derítettük, hogy a vezetőfülke az I. osztály, közvetlen mögötte a párnázott székek a II. osztályt képviselik, míg a rácsok mögött fapadon utazhattak a rabok), a másikat meg csak a bejáratig (mittudomén, hogy hívják a repülőkön az ajtót!) láttuk, mert a sor az Istennek se akart mozdulni, mi meg már marhára fáztunk. Viszont a fapadosnak megnéztük a fülkéjét is, aztán látva a rengeteg kijelzőt, műszert, kapcsolót, joystickot, úgy döntöttem, megmaradok az egyszerűbb változatnál, elég nekem, ha látom a sebességet, a fordulatszámot, esetleg a külső hőmérsékletet, és ha már egyszer megy a motor, akkor ne kelljen kapcsolgatni semmit, szóval menekültünk vissza a kocsiba.

A következő állomás a Textilmúzeum volt, bár mire odaértünk, volt vagy fél 11. Közben megérkezett az a telefonhívás is, amire titkon egész este vártam, sajnos a tartalma nem a reméltek szerint alakult, viszont a hangulata annál jobb volt, így a kedvezőtlen hír ellenére feldobódtam tőle. :) A múzeumban megnéztük, hogyan is működik egy eredeti Jacquard-szövőgép, persze nagyjából ezen a ponton jutott eszembe, hogy eredetileg magammal akartam hozni a fényképezőgépet is (amit ugyebár pont egy évvel ezelőtt nyertem), elképesztő technikával működtették ezt a gépet, ráadásul még most is tökéletesen jól ontja magából a gyönyörű és finom mintájú selymet.

A hagymás zsíros kenyeret kihagyva (már nem is tudom, miért döntöttünk így, miközben isteni illata volt és nekem egyértelműen a tudtomra adta a gyomrom, hogy igenis kéri ezt a fincsiséget) elindultunk a Zoltán Gőzösre, amit nemcsak útitársam szeretett volna megnézni, de az ex-majdnem-útitársam kifejezetten javasolt, igaz, azt sejteni lehetett, hogy az időjárás itt is beleszólt néhány programba, meg aztán a mindenféle búvárkunsztoknak nem sok értelme lenne éjszaka. Azt is megtudtam, hogy az aknakeresést sem fogjuk már látni, de ezt annyira nem bántam, mert mondtam, hogy aknakeresőt minden nap játszhatok, olyat mutassanak, ami különleges. :) Ezért aztán megnéztük huszonnyolc változatban a Titanicot, hatban a Queen Maryt, a Queen Elisabethet és a Lusitaniát, néhány műanyag maketthajót, amik bizonyára sok időt vehettek el a készítőiktől, de valahogy mégis azokat tudtam valódi elismeréssel nézni, amelyek egyedileg készültek el, fából, kötélből...

Itt ért még egy furcsa élmény: a hajó orrában lévő nagy lyukon keresztül le tudtam nézni függőlegesen, na, azt soha többet! Eddig azt hittem, nincs különösebb fóbiám, leszámítva persze azokat az enyhe variációkat, ami talán mindenkinél megvan egy kicsit: 1-2 póktól senki sem fél, de egy pókhálókkal teli verembe lemászni már nem annyira felemelő, vagy beszorulni a liftbe se gáz, kivéve, ha órákon át még értesíteni sem lehet senkit. Na, de most, amikor lenéztem ezen a lyukon át, és egy függőleges hajófalat láttam magam alatt, és sok-sok méter mélységben a Duna sodródott a hajótest mellett, hát az komolyan mondom, ijesztő volt! Gyorsan el is indultunk visszafelé, biztonságosabb talajra. :) (Persze előtte azért azt még megállapítottam, hogy kifejezetten költséghatékony megoldás lenne házasítani Jacquard-t Zoltánnal, mert Zoltánon van egy böszme nagy kerekes izé, aminek a funkcióját nem tudom, de tutira forog menet közben, és ha ráfűznénk pár köteg cérnát, akkor mire a hajó az egyik kikötőből a másikba ér, pont el is készülne az új terítő.)

De akkor már fél 1 is elmúlt, és megdöbbenve vettük észre, hogy bizonyos helyeken már semmi nincs (a Láthatatlanból például akkortájt engedték ki az utolsó csoportot, úgyhogy erről idén is sikerült lecsúszni), másutt meg hiába van még program, mire odaérnénk, annak is vége. Meg aztán hideg is volt, és különben se járkált szinte senki az utcákon, hiányzott a korábbi években megszokott fesztivál-hangulat, végül elsétáltunk egy buszmegállóba, egyikőnk jobbra, másikónk balra el, egy óra múlva már az autóban ültem és hazafelé robogtam.

Szóval ha statisztikát kéne csinálnom, nem születne valami jó eredmény: 3 helyszín este 6-tól hajnali 1-ig, azok se az igazi nagy durranások és különlegességek, de a hangulat alapvetően jó volt, azt a telefonhívást mindenképp külön is ki kell emelnem, mert nagyon örültem neki, úgyhogy nem bántam meg, hogy idén is sétáltam egyet. :)

Mindig feldob, amikor K-val találkozom, és ezúttal sem volt ez másképp. Kevés az az alkalom, amikor nem érzem, hogy kontrollálnom kellene a szavaimat, mielőtt kimondom, vagy mert nem akarom, hogy később visszaéljen vele, vagy mert attól félnék, hogy "vajon mit fog gondolni, ha ezt és ezt megtudja?". K-val szemben viszont pontosan ez a helyzet, ő az, akinek gátlás nélkül a legelső gondolataimat is ki merem mondani, nem tartván a következményektől, mert ha magában ki is nevet, sosem érezteti.

Egyébként a mostani találkozónkkor is szóba kerültek olyan dolgok, amikről csak a legbensőségesebb barátokkal lehet beszélni. Például amikor elmondta, hogy egy ideje úgy érzi, fárasztják az emberek, és pontosan tudtam, miről beszél, mert nemrég nekem is volt hasonló "élményem" (ezt akkor meg is írtam). Meg hogy már alig-alig vannak olyanok, akikkel még leül beszélgetni, szóba kerültek régi közös ismerősök, akikről már egyikőnk se tud semmit, közben viszont rendre azt veszem észre, hogy amikor egymásnak dobunk egy sms-t, hogy "mi van veled, nem kéne már összefutni?", akkor átlag 3 napon belül összehozzuk a találkozót. Mi ez, ha nem szoros bizalmi kapcsolat?

Ő az, akivel közel egy órán keresztül tudunk egy sima fagyikehelyről úgy beszélgetni, hogy abban minden más is benne van, miközben látszólag csak a fagyi a téma, de mindketten tudjuk, hogy mélyebb értelme van a mondatoknak. Ő az, akivel ha nem is titkos, de sajátos közös nyelvet beszélünk, ő az, akivel szemben ülve nem lehet fuldoklás nélkül lenyelni az ebéd egyetlen falatát se, mert a plafonról lógó svéd szövet nevét és funkcióját fejtegeti, aki látszólagos értetlenséggel áll a barinő szó előtt ("az nem a kislány bárány?"), aki megmagyarázza, hogy egy Ikrek nehezebben dönt, mint egy Mérleg, és aki eléri, hogy a találkozásaink után egyszerre legyek feldobott, ugyanakkor észrevegyem, mi minden hiányzik még az életemből.

A baribált már közösen fedeztük fel a padlón, és mókás volt fél órát bolyongani úgy a könyvesboltban, hogy csak hébe-hóba kereszteztük egymás útját, olyankor rámutattunk valamelyik könyvre, összenevettünk vagy elfintorodtunk, majd nézelődtünk tovább, és mégis végig úgy éreztem, mintha azt a fél órát is folyamatos beszélgetéssel töltöttük volna.

Ha nem lenne nős, már kivetettem volna rá a hálót. Így viszont megmarad ez a kivételes barátság, amit megmagyarázni sem tudok, de annyira jó, hogy van, és jó, hogy bármikor számíthatok rá, ahogyan persze én is igyekszem ott lenni, amikor neki van szüksége erre.