Gezemice gondolatai a mindennapokról

Két napja azon röhögünk (már amikor tudok vigyorogni), hogy Emberről nincs az az Isten, aki lemossa, hogy egy agresszív állat. Arra meg végképp gondolni sem merek, mit gondolhatott ma este az a pasas, aki velünk együtt szállt be a liftbe. Rámnézve mindenesetre nem sok jót...

Ami azt illeti, még némi igazság is van a dologban, merthogy a Zembernek valóban volt némi szerepe abban, hogy pillanatnyilag egy igen dekoratív, mintegy 5 centi átmérőjű, feketébe hajló lila folt van a szemem körül. Történt ugyanis, hogy épp induláshoz készülődtünk, kabát, táska, kulcs... Jajatejkinnmaradt! Nosza, irány a hűtő. Kedves ezalatt bement a konyhába, hallom ám, önti a kávét a csészébe, teszi mikróba, hamarabbnemtudtálszólni-mostminektettematejetahűtőbe? Majd ugyanazzal a mozdulattal, amivel fél másodperccel előtte elraktam, már vettem is ki újra, és úgy lendületből - mert hát ugye sietünk, vagy mi - fordultam és léptem a konyha felé.

Épp csak azt az egyet nem tudtam, hogy Ember közben félúton, pontosabban éppen a hátam mögött letette a nagy ládányi papírt, amit szülőkhöz szállítottunk. A fordulós-lendületes lépés meg épp oda jött ki, és ki az, aki az amúgy ismert lakásban, főleg a nagyságrendileg 3,5 lépés hosszúságú előszobában megnézi, hova lép, mikor alig 3 másodperccel korábban ugyanazon az úton még akadálytalanul haladt át? Hát én nem. Az meg már végképp az én hülyeségem, hogy ha valami van a kezemben, akkor azt semmi pénzért el nem engedném, úgyhogy egyik kezemben a kulcscsomó, másikban a nyitott dobozos tej, harmadik kezem pedig nincs, amit magam elé nyújtsak, hogy tompítsam az esést. Mint említettem, az egész előszoba 3,5 lépés, a hűtől ebből már másfelet megtettem, a maradék meg pont annyira volt elég, hogy az ajtófélfába csattanjon a fejem. (Most azon gondolkozom, ha nincs ott a fal, akkor valszeg nem a homlokom akad be, hanem az orrom tört volna a padlón...)

Mikor sok-sok perccel később már sikerült megmozdulnom, megállapítottam, hogy ennél jobb körülmények közt is el tudom képzelni a tejbenfürdést, és az ijedtség okozta zokogást a pánik váltotta fel, amikor is felfedeztem, hogy a szemöldököm pár centit feljebb csúszott a kelleténél. Szuper. Nosza, irány a baleseti.

Hehe, itt újfent sikerült megtapasztalnunk az egészségügy jelen állapotait, a betegfelvételis nőci a köszönés után 6 perccel már hajlandó is volt felnézni a számítógépe mögül, hogy mi a fenét akarok, mondom, beütöttem a fejem (addigra a dagadás már kezdett lilulni is), jó lenne, ha valaki megnézne. Hol lakom? Bemondom. Nyitja a személyimet: itt nem az szerepel! Igen, tudom, az az állandó lakcímem, de albérletben lakom és nem vagyok bejelentkezve. Sorry, de egyik cím alapján se tartozom a Balesetihez, az Uzsoki az ügyeletes kórház ma. Remek, és akkor most feldagadt, liluló fejjel, a szemem fölött közvetlenül lévő sérüléssel még utazzam keresztül fél Pestet, mert a Baleseti kórházban nem látnak el egy baleset után???!!

Végül azért sikerült bekönyörögni magam, mert az külön szép lett volna, ha a személyimben szereplő állandó lakcím szerint illetékes, alig 80 km-re lévő kórházba zavart volna tovább, hogy csináljanak már egy "rögönyt" a fejemről. Nem szaporítom tovább a szót, a lényeg, hogy végül nagy kegyesen felvett, a doki jól megnézett, röntgen, alapos kikérdezés, beteglapon "állítása szerint nekiesett a falnak" (mindezt a mázsahúszas pasim látványának ismeretében, rakjátok össze), hazafelé gyógyszertár, jégzselé, pár órával később bevérzés engedve a gravitációnak elindul a homlokomból a szemüregbe, előbb szemöldök alatt, aztán egész felső szemhéj, ma reggelre meg körbe a szemem alatt is. Gyönyörű, de tényleg!

Várok még holnap reggelig, szerintem addigra a lila tényleg átvált feketébe, akkor a bal szemem is jól kifestem valami sötétre, tiszta emós leszek. Ja, hab a tortán: reggel kezdek az új munkahelyemen. Höhö, már előre röhögök, mit fognak szólni, mikor meglátnak...

Említettem már, hogy BKV-vel fogok utazni, a reggeli csúcsban?

Hosszú szünet után úgy döntöttem, megpróbálom feléleszteni az elhanyagolt blogomat. Persze csodát senki se várjon, mert nem megy ám az egyik napról a másikra, de azért hátha...

Most meg mindjárt egy reklámmal kezdem, hogy legyen másnak is olvasója. Ezt nézegessétek gyakran, és ami fontosabb, drukkoljatok, mert a háziorvosom harmadmagával épp a sivatag homokjával küzd, és jó lenne, ha egészen Bamakóig kitartana a kocsi meg a csapat is! :)

A link tehát, amit olvasni kell: http://sportesdoktor.blogspot.com/

Már vagy egy éve mindig ott ül két figura a gyorsforgalmi végén, Kispesten, ahogy az út elmegy a metrósínek fölött.

A minap az is feltűnt, hogy az egyik az autók felé fordulva ül, a másik meg a metrót nézegeti.

De MI A SZÖSZÉRT????

Időnként vannak meglepő álmaim, de a mai ismét megkapta a 10 pontot.

Egy hátizsákos figura jelent meg a padlásszobám ajtajában (nem, félreértés ne essen: nem a "rendes" ajtóban, hanem a tető felőli teraszajtónál), láthatóan tanácstalanul. Villámgyorsan kiderült, hogy ráadásul a szerencsétlenje egy mukkot nem tud magyarul, így aztán nekem ugyanezzel a lendülettel kellett előkaparnom erőteljesen megkopott angolságom. Elmagyaráztam neki, hogy a lakás felé tud távozni, és nem, a szobaajtóm nem mágneskártyával nyílik, a kilincs meg úgy működik, hogy egyszerűen csak le kell nyomni. És ha leér a lépcsőn a normál lakószintre, akkor majd ott is ugyanúgy nyomja le a kilincset, ahogy itt fenn látta, és az az ajtó is kinyílik.

Aztán úgy gondoltam, mégis inkább papucsot veszek és lekísérem, az a biztos. De addigra valami különös okból kifolyólag a fél pár szőrmókos papucsomat a hóna alá szorította, és magyarázott, hogy ez nem véletlen, valami volt a kezével, amiért kellett rá a melegítés, végül én egy klasszikus utcai papucsot kaptam a lábamra, és ezzel együtt elindítottam a neten a sztakit, hogy a további nyelvi nehézségeket legalább részben sikerüljön kiiktatni. Ennek ő nagyon örült és meg is dicsért.

Mondanom sem kell: mindeközben angolul gondolkoztam. Álmomban. Usque 6 év angolmentesség után. Hömm...

És ha már álom: úgy egy hete egy plédbe bugyolált csecsemőt vittem lóhalálában kórházba, az ölemben ült, miközben vezettem, és fel is ötlött bennem, hogy ezért csúnya büntetést kaphatok, mert egy hordozóban kellene őt a hátsó ülésen fektetni, de aztán azt gondoltam, nincs idő most hordozó után rohangálni, és ha jön a rendőr, átteszem a babát hozzájuk, mert ők mégiscsak gyorsabban beérnek a kórházba szirénával. Kicsit kényelmetlen volt így vezetni, de siettem.

Aztán odaértem babástól valami vasútállomásra, ott megkérdeztem egy újságárust, hogy letehetem-e addig a biciklit (!!!) nála megőrzésre, amíg beviszem a picit az orvoshoz, ez most sürgős, utána majd kijövök és veszek valahol lakatot és utána nem kell vigyáznia a bringámra. Így is lett, gyerek jó helyen, Mice indul lakatért, talált is egy boltot a pályaudvar oldalában, ahol sok-sok lakat lógott az ajtó fölött, de mind az a gagyi vékony izé, amit egy 5 éves gyerek is lazán leszed. Akkor bementem, megkérdeztem, van-e valami komolyabb szerkezet, akartak ajánlani mindenféle mágneses hiperszuper csodát, amit viszont könnyedén kinyitottam, és nem értették, hogy csinálom. Pedig tök egyszerűek voltak.

Ráadásul felháborodtam, hogy mindezért mekkora vagyonokat akarnak elkérni, mikor nekem van ám rendes, jó vastag lakatom, csak azt épp otthon felejtettem, és ezért nem tudtam lezárni a biciklimet.

Utána még megnéztem az induló vonatokat és felébredtem.

Új becenevet kaptam: én lettem a konyhás csaj.

Az értelmi szerző az 5 éves unokahúg, az elnevezést pedig hívhatnánk nyugodtan gyerekszájnak is, de leginkább gyerekfordításnak.

Az okot nem árulom el, legyen ez a rejtvény. Nem nehéz kitalálni. :)

A minap hazafelé - a vaksötét éjszakában, persze, ahogy szoktam - kiérve a városi lámpák fényéből, gondoltam, felkapcsolnám a reflektort.

Nem ment.

Kapcsolgattam, húzkodtam a kart, semmi.

El is határoztam rögvest, hogy reggel ébredés után az első dolgom lesz felhívni a szervizt és bejelenteni az autót.

Még jó, hogy nem tettem meg végül. Persze otthon jöttem rá erre, amikor kipróbáltam a fénykürtöt, az működött. Innen rájöttem, hogy nem az izzók mentek ki. Aztán a motort leállítva újabb felfedezést tettem: nem fordítottam át a lámpa kapcsolóját tompított állásba, így az automatika miatt hiába jelzett a műszerfal tompítottat, és világított is rendesen, ahogy kell, csak a többi funkciója nem úgy...

Elképzeltem a szervizeseket, amikor megmutatják, hogyan kell felkapcsolni a világítást...

És vajon mit írtak volna utólag a munkalapra?...

Tegnap azzal fogadott: megszívlelte a tanácsom és igyekszik nem gondolkozni, csak élvezni a perceket. És működik! :)

És holnap megint találkozunk. :)

Talán apránként tényleg elhiszi, hogy nem bánt azokkal a dolgokkal, amikről azt hiszi, hogy igen.

Drukkoljatok...

Basszameg, basszameg, és mégegyszer basszameg!

Azt mondtam pár napja: hihetetlen, hogy ott kezdődött el egy új, ahol a régi véget ért. Most azt mondom: hihetetlen, hogy ugyanúgy folytatódik, ahogy amaz abbamaradt! Szívet tépően ismerős mondatok, érzések, szinte hiányzott a "lezáró" mondat, miszerint "Jaaaajjj, Micke, tudod, hogy zűűűűrös vagyok!"

Már akkor éreztem a viharfelhőket, amikor holmi hőségre hivatkozva a teázás helyett a fagyit javasolta, újfent, és persze a Szamócát. A gyomromba hasító görcs még így, 3 év után is úgy tört elő, ahogy azt hittem, már sose. Próbáltam elhessegetni, de hiába üvöltöttem egész úton Eddát, doboltam a kormányon, nem tudtam az agyamban egyre hangosabban zakatoló "valami baj van" szavakat elhalkítani. A Szamócában még mosolyogva köszöntött, kerestem a szemében az árulkodó jeleket, de nem voltak. Ahogy az első kanál fagyit a szájába vette, mégis valami megcsapott, és dübörgő szívvel kérdeztem meg: csöndes vagy, valami baj van?

Kell-e magyarázni a rajtam átszáguldó szédítő érzést, az összes porcikámban érzett hirtelen hideget, amikor kanalát letéve egy nagyot sóhajtott? A szívbe markoló vallomást, miszerint van valami, amit nem mondott el? Hogy a másfél éves érzelmi hullámvölgy után 1 hónapja egy társkereső oldalon próbált szerencsét? Hogy a lány, akit kiszemelt, hosszú hallgatás után épp az előző napon írt, és épp ebben a levelében éreztette, hogy megtört a jég? És a szinte szó szerint ismerős mondatok: még nem tudom, mi lehet, és nem akarom egyikőtöket se megbántani és ezért annyira nehéz dönteni, és lehet, hogy két szék közül a padlóra, de nem tudom, nem tudom, nem tudom... - annyira, de annyira durva, hogy az unalomig ismert szavak ezek!

Ami a legrosszabb volt, hogy rádöbbentem: úgy akar döntést hozni, hogy valójában fogalma sincs, miről dönt. Hisz még szinte el se kezdődött semmi, és egyre csak azt hajtogatja, nem érzi magát elég értékesnek ahhoz, hogy én - hogy ÉN! - kitüntessem a figyelmemmel. Mert szerinte én "jobbat érdemlek". Édes Istenem, minden pasi ennyire hülye? Ki dönti el, hogy nekem ki a jó?

Most ott tartunk, hogy kézifék, és sok-sok beszélgetés, egymás valódi megismerése. Azt kérdezte, választ se igazán várva, hogy "miért nem fél évvel ezelőtt történt mindez?" Mégis feleltem. Mert fél évvel ezelőtt annyira magadra zártál minden ajtót, hogy megközelíthetetlen voltál.

Nem érti, mit látok benne. Én se. És közben nem hiszi, hogy tapasztalatból mondom, hogy nem tör rám a zöldszemű, ha más nőknek bókol, nem hiszi, hogy tapasztalatból mondom, hogy nem balhézok, ha hetente egyszer a barátaival egy pasis estét tart egy sör vagy egy bor mellett, nem hiszi, hogy nem zavar a pocakja és... De hát a fenébe is, mit vár? 34 év alatt megtanultam, hogy tökéletes ember nincs. Azt meg kitapasztaltam, hogy mik azok a "hibák", amikkel együtt tudok élni. Akkor ő miért nem hiszi el?

Most adjak az ő kezébe is egy marék önbizalmat és bátorságot???!!!

Mondtam már, hogy a Szamóca a világ (na jó, Budapest) legjobb fagyizója? Ha oda megyek, mindig valami jó dolog történik. :)

Egy hete például a kedvenc barátnőim egyikével és - talán mondhatom - a legkedvesebb barátommal látogattuk meg eme kultuszhelyet. Vagy két éve próbáltuk összehozni, hogy mindhárman ráérjünk egyszerre, végül siker koronázta az erőfeszítéseinket, és végre ZM-mel be tudtuk bizonyítani, hogy miért is nem kérdés soha, hol találkozzunk. K csak annyit mondott az első kanál fagyi után: atyaég, ennek íze van!

Ráadásul, mint már korábban említettem, K az a férfi, aki mindig rengeteg energiát, önbizalmat és optimizmust ad, és ezek most különösen jól jöttek.

Azt viszont akkor még nem is sejthettem, hogy pontosan egy héttel később újra ott kötök ki, sőt, igazából semmit nem sejtettem, ami ezzel összefüggésbe hozható. Egyvalami biztos: amikor kedd este felmerült, hogy két másik ismerősömmel bedobjunk a hétvégén egy fagyit, lelki szemeim előtt a Szamóca bejárata jelent meg. De még mielőtt levegőt vehettem volna és megszólalhattam volna, Sakuryn már sorolta is a paramétereket a város legjobb cukrászdáját illetően. Elkerekedő szemem láttán nem is tudom, mit gondolt először, mert annál jobban dicsérő üzemmódra kapcsolt, végül sikerült a szavába vágni, és megmagyarázni, min lepődtem meg: hát persze, hogy a Szamócáról beszélt! Úgyhogy egyeztettünk egy időpontot, és kitűztük a pénteket a fagyi-day-re.

Aztán a véletlenek úgy hozták, hogy a harmadik leányzónak az utolsó pillanatban fejreállt az estéje, le kellett mondania a találkozót, ketten maradtunk, de így utólag bevallom: annyira nem bántam. ;) Fagyizás után elmentünk sétáltni egy kicsit a közeli ligetben, ami nem is olyan nagyon régen még orosz laktanya volt, és ha már annyira jól ismertem a helyet, rögtönzött idegenvezetést is tartottam Sakurynnak. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy ott fog elkezdődni valami új, ahol 3 éve az előző véget ért. Különös játéka a Sorsnak... De most már újra szeretem az Erzsébet-liget fáit és útjait. :)

Csoda-e, hogy ezek után a hoppon maradt leányzó kijelentette: mivel ő kimaradt a fagyizásból, és valójában ennek köszönhetünk mindent, az a minimum, hogy bepótoljuk vele is a szamócázást? Ezért aztán rögtön másnap este kocsiba vágtam őt a lányával együtt, útközben összeszedtünk még egy barátnőt (ha már az ő párja az én újdonsült párommal közösen egy görbe-pasis-estét csapott, rúgjunk ki mi is a hámból), és irány újra a Szamóca.

Ma pedig ismét ott fogyasztjuk el a desszertet az ebéd után. Szerintem joggal várhatom el, hogy a személyzet előre köszönjön. ;))

Agyilag, persze.

Azon csodálkozom, hogy még a fejem a nyakamon van. Kicsit nem figyelek oda, azt is ottfelejtem valahol...

Pedig tegnap tényleg figyeltem! Direkt betettem a fényképezőgépet a táskámba, hogy a benne lévő memóriakártyát leadva előhívassam a képeket a nagymaminak. Még büszke is voltam magamra, mert legutóbb is kikészítettem a gépet, amikor túrázni mentünk, és este ugyanott találtam meg, ahol reggel hagytam. Most nem, most magammal vittem. De az már csak a fotóüzlet előtt néhány méterre jutott eszembe, hogy amikor délelőtt előkészítettem a képeket a DVD-re kiíráshoz, akkor azon lendületből le is töröltem szépen mindent a memóriakártyáról. Igen, hogy később ne legyen keveredés, hogy mi van már kiírva és mi nincs, így teljesen üres kártyával vághat neki a mama az újabb utazásoknak.

Aztán meg elmentem összeszedni pár apróságot az irodába, hogy összekészíthessem ma délelőtt a pótcsomagokat. Hoztam borítékot, csekket, plasztikkártyát, szóval tényleg mindent - csak a kártyákra felejtettem el az érvényesítő matricát ráragasztani. Így nem küldhetem, újra be kell majd menni még feladás előtt.

És a legszebb az volt, hogy úgy gondoltam, ha már úgyis erre járok, még beugrok a világutazó virágait meglocsolni. Amikor délután készülődtem, még direkt figyeltem is rá, hogy a kulcsot is áttegyem az egyik táskából a másikba. Csak aztán az utolsó pillanatban visszacseréltem a táskámat. Visszaraktam a pénztárcát, a napszemüveget, a fényképezőgépet (!), csak mit nem? Hát persze, hogy a lakáskulcsot. És mindez hol jutott eszembe? Igen, a liftben, miközben vadul kotorásztam a táskám aljában.

A benzinkútnál már tankolás előtt megnéztem, nem hagytam-e el valahol a bankkártyám, nehogy fizetéskor derüljön ki. Szerencsére az megvolt, bár akkor meg más miatt borultam ki: egy sarokkal lejjebb majdnem elütöttem egy részeget, aki úgy gondolta, hogy a legbiztonságosabb átkelőhely a kanyar után egy híd takarásában van, legfőképp akkor, amikor a Hungáriáról a zöldön átzúzva kanyarodok az Üllői útra. És még neki állt feljebb, hogy mit dudálok.

Hülyenapvolt, na.

De az jelenthet valamit, hogy ma meg tényleg úgy fáj a fejem, mint ami kölcsön van adva...

Már vagy két hete azon töröm a fejem, hogy miért nem lehet nyitott szemmel tüsszenteni.

Észrevettétek már, hogy mindig becsukódik a szemetek, amikor jön a hapci? Tök érdekes...

... és aki azt mondja, hogy franciázni nem lehet fényes nappal a Bem rakparton, vagy hogy az nem erkölcsös sok száz másik emberrel együtt, az gondolja végig, hogy miért vannak piszkos gondolatai!

Merthogy igenis lehet, sőt, nagyon jó dolog! És a rendőrök csak álltak és békésen nézték, és még az erkölcsrendészet se vonult ki. Mi több: számos kulturáltnak mondható helyen meg is hirdették, na, ehhez mit szóltok, pupákok? S. barátnőm hívott fel még délelőtt, hogy van-e kedvem megünnepelni a forradalom évfordulóját, nekem meg volt.

Azért az eléggé jellemző, hogy miközben direkt nem ebédeltem, mert mondták, hogy lehet francia kajákat is kóstolni, ahhoz képest csak csillagászati árú sajttálat kérhettem volna, mint autentikus francia kaja (jó-jó, értem én, hogy messziről hozták, meg hogy szállítási költség, de azért 5x1,5 deka sajtért nem szerettem volna 2000 forintot kifizetni), pár spéci kolbász volt még terítéken, meg az a csirkenyárs salátával, ami mellett végül is letettem a voksot. Utóbbi inkább már arról szólt, hogy tényleg éhes voltam, de ebben meg konkrétan semmi franciát nem fedeztem fel. Apropó, saláta: eddig sose jutott eszembe, hogy ha a lencsefőzeléket nem rántom be, akkor az saláta, de azért egész tűrhető volt.

Na de a többi! Aaaaaz francia volt! A délutáni programokat elegánsan kihagytam, viszont este már a Világmegváltó Nagy Beszélgetéshez a Valiumvalse nevű együttes adta az alapot. Ők Franciaországban valami nagy sztárok, és most is csak egy napra ugrottak be Budapestre, egy turné részeként, de itthon még nem hallottam a nevüket. Pedig tényleg jól nyomták! Ami igazán megfogott, az a rendkívül szerteágazó zenei stílus: volt itt reggae, ska, némi balkános beütést is felfedeztünk, nyomokban sanzon... És az a hihetetlen nyitottság!

Pedig mindig azt mondták, hogy a franciák el vannak szállva maguktól, meg hogy lenézik a többi nemzetet. Ezt most abszolút nem lehetett érezni, bár ebben biztosan volt némi szerepe S. perfekt franciatudásának is (anélkül ugyanis a kommunikáció valszeg megrekedt volna a mosolygásnál, na nem mintha én így ennél többet tudtam volna...). Amikor meg pihenőre küldték a Valiumvalse-ot, közvetlen a tűzijáték után (amihez szintén ők adták a háttérzenét, tényleg tudnak, nah!), akkor a Palotai nevű DJ francia számokat kezdett keverni, és csak a szövegből lehetett tudni, hogy ez nem a szokásos bulizene, de nagyot táncoltunk rá, aztán megjelent Rafael, a maga 190 centijével, és felfele nyújtott karral ugrándozott, mögötte szinte elveszett Sebastien, a fejükön lévő kalapról rögtön rájöttünk, hogy jé, ezek játszottak még az előbb a színpadon, és rettentően élvezték a hangulatot, de gondolták, még némi borral lehetne alapozni, csak aztán kiderült, hogy a helyszínen - Francia Utcabál volt, vagy mi a szösz, mégis mit vártak? - csak bordeaux-i bort lehet kapni, de ők azt már ismerték, valami magyarra vágytak, az meg persze nem volt.

De azért kaptunk meghívást egy pohár borra, lesz, ami lesz alapon, aztán nagyot csalódtak, mert az is a kaják szintjén volt árban, és azt mondták, otthon negyedennyiért..., de végül nem akartak lebőgni, ha már egyszer meghívtak, úgyhogy szereztek egy üveggel, cserébe S megtanította nekik, hogy "egészségedre" (amit elénekelve jegyeztek meg, úgy könnyebb volt), és hogy "köszönöm",  és azt is, hogy "kérek bort!" Aztán még visszamentek zenélni egy órát, amit így, hogy "ismerősök" álltak a színpadon, még jobban élveztünk, óriásit táncoltunk, mulattunk, meg a kedvencem az a kisöreg volt, aki legalább 80 évesnek nézett ki, kezében klasszikus bőrtáska, és úgy rakosgatta a lábait egymás mellé a ska ütemére, hogy aszittem, menten berosálok. :D Nagyon helyes volt. :)

És aztán vége lett, de most már tudom: nem fogom fenntartások nélkül elhinni, ha valaki a franciák lenéző modoráról regél. Jó fejek, jó a zenéjük, és akinek jó a zenéje, az rossz ember nem lehet. :)

Ki van ez találva, kérem szépen. A hülyeautós meg szív, és fizet, mert nem akar pórul járni. De hogy kinek, mikor, mennyit...???

Szóval az egy dolog, hogy a belvárosban megemelték a parkolási időt 6-ról este 8-ra. Arra hivatkoztak, hogy sose lehet este arrafelé parkolni, és az intézkedés valóban hatásos, mert tegnap este a Kék Rózsa előtt nemhogy nem kellett másfél órát keringenem, míg épp elcsíptem egy kiálló autós helyét,  hanem még válogathattam is, hogy a bejárattól 3 méterre lévő, vagy az út szemközti szélén, ámde jobbra (és könnyebben) parkolható helyét válasszam.

Aztán az is egy dolog, hogy mindehhez megemelték az óránkénti parkolódíjat, a hivatalos közlemény szerint "átlagosan 30%-kal", bár szerény sejtésem szerint ez kizárólag úgy jöhetett ki, ha beleszámolták az eddig is és továbbra is  ingyenes övezeteket, mert eddig kizárólag 3-szoros vagy aközeli emelésekkel találkoztam (lehet, hogy csak egy nullát lefelejtettek a sajtóközleményekből?). A Wesselényi utcában most épp 375 forintot kell egy órára bedobálni, persze az továbbra sem megoldott, hogy papírpénzzel jussak valamire, és ki az, aki nehezékként magával hurcol több tíz darab százast?

De a legszebb csak most jön. Az automata okos jószág, mert tudja, ki is írja, hogy a parkolási idő reggel 8-tól 20 óráig tart. De akkor valaki magyarázza már meg nekem, hogy ha 18:21-kor bedobom az első százast, ami gyors fejszámolás eredményével is alig több mint negyed órára elegendő, akkor miért az jelenik meg a kijelzőn, hogy ezzel másnap reggel 8:32-ig rendeztem a parkolási díjamat? Persze én ennek piszkosul örültem, VOLNA, ha biztosan tudnám, hogy a parkolóőr - aki mellesleg a többiek beszámolója szerint még 7:55-kor is szívfájdalom nélkül bírságol - a lejárati időt nézi, nem pedig azt, hogy hohó, itt tényállás esete forog fenn, és megnézi, hogy ha 18:21-kor bedobtam a minimális 90 forintot (ez is hogy jön ki nekik a 375 negyedéből??), akkor nem is annyi az annyi!

Ügyfélszolgálatost elérni képtelenség, naná, 6 után ki az a hülye, aki dolgozik (tudom, a bírságolók), így aztán Mice kötelességtudó állampolgárként bedobott kereken 400 forintot, amivel ma reggel 9:05-ig megváltotta a parkolási jogát, és közben megpróbálta kiszámolni, hogy az valójában este 7 óra hányig érvényes a starttól számítva.

Tudom, lett volna még két lehetőségem. Parkoljak mobillal (kiszámoltam: parkolásonként +175 forint, a normál díjhoz képest, 2x25 ft a start-stop sms, másik 2x25, amit a parkolósok vonnak le a visszaigazoló sms-ekért, valamint 75 forint tranzakciónként, hogy az ő rendszerüket használtam), vagy tegyem le az autót egy ingyenes övezetben és menjek BKV-val (kiszámoltam: ha átszállás nélkül, vagy legalábbis metrón belül megoldható az út, akkor 2x300 forint a jegy, és az időbeni kötöttség miatt akkor még az 1 órát se töltöttem volna a Rózsában - még mindig olcsóbb a 400 forintos parkolás, mint a 600 forintos utazás, nem beszélve az időveszteségről).

És most nem tudom, hogy én vagyok-e a világ, de legalábbis Bp legnagyobb balekja, aki még akkor is folytatja a pénzdobálást, amikor az automata már másnap reggelt ír...

Éjszaka egy gumimatraccal lettem gazdagabb, pár perccel azután, hogy megitattam a pacikat. Mert az "osztrák" benzinkúton most olyan akció van, hogy ha 5000 forintnál többet tankolok, akkor húzhatok sorsjegyet. Csakhogy: nem úgy van, hogy "minden 5000 forint után...", hanem csak egyszer nézik meg, hogy több-e vagy sem. Így aztán az utóbbi hetekben rászoktam arra, hogy kétszer tankolok. Először belenyomom az 5000-et, fizetek, húzok, aztán a maradék 5-6000-ből még teletöltöm a tartályt. Így dupla sorsjegy jár. :)

Eredetileg persze miért kezdtem sorsjegyezni? Hát persze, hogy a bicikliért, mert ott is lehet nyerni. Tegnap viszont már csak a megszokás kedvéért is a jól bevált módszert alkalmaztam, hátha... Mert ha mégse nyernék ott azonnal, akkor még mindig bedobhatom a kitöltött cetlit, és hátha a végén az enyém lesz egy autó. (Már ki is találtam, hogyan lenne a leggazdaságosabb.)

De most még nem ez volt, ne szaladjunk előre. :) "Mindössze" annyi történt, hogy a kis cédulán az állt: "gumimatrac". Pedig erre nem is koncentráltam, ez csak úgy jött. De azt hiszem, épp itt az ideje, hogy feladjam életem első lottószelvényét... Amilyen sikerszériában vagyok, ki tudja? :D

Jelentem alássan: mostantól kezdve van biciklim!

Pontosabban még nem egészen van, csak lesz, most a futár jelentkezését várom, aki megbeszéli, hogy mikor tudom átvenni a vadiúj bringát. Azt se tudom, milyen lesz, se a színét, se az egyéb paramétereit, mindössze annyit tudok róla, hogy női. Meg hogy nekem 25 forintba került. :)

Ugyanis az történt, hogy NYERTEM!!!!!! Mondtam én, hogy érdemes a Juventust hallgatni! :)

Az egész úgy kezdődött, hogy még a múlt héten bemondták, hogy Balogh "Kolléga" Tamás nyeregre pattan és leteker a Balatonra, eközben viszont lesznek sokan, akik nem annyira szeretnék, ha odaérne, úgyhogy mindenféle akadályokat gördítenek elé. A hallgatóknak meg jól meg kellett mondani, hogy miféle akadállyal találkozott, néha belezuhant egy szakadékba, máskor egy barnamedvével próbált - eredménytelenül - barátkozni, szóval tényleg nem volt egyszerű dolga, de rendíthetetlenül ment mindig tovább és tovább.

Meg azt is elmondták, hogy aki ügyes, az a hét végére egy biciklit nyerhet. Mióta is készülök biciklit venni? 10 éve, hogy ellopták a régit, eleinte persze hiányzott, aztán egy időre elfeledkeztem róla, de úgy 3 éve megint napirendre került, idén már majdnem kaptam egy első részletet húsvétra, hogy csak a többi 4-5 hónapon keresztül kelljen magamtól fizetni, de aztán valahogy megint elmaradt. Úgyhogy amikor jött ez a rádiós játék, azt mondtam: igen, most, ez az én Nagy Lehetőségem! Úgyhogy rendíthetetlenül próbáltam Balogh Tomit minden alkalommal hívogatni, valahányszor "esemény" volt, de persze a hálózat túlterhelt, kérem, ismételje meg a hívást később, úgyhogy már ott tartottam, hogy mégse rám vár az a bicikli.

Aztán ma délelőtt felkeltem, bekapcsoltam a rádiót és mit hallok? Balogh Kolléga épp azt ecseteli, hogy "ééés a bicikli megnyeréséhez mindössze annyi a dolguk a kedves hallgatóknak, hogy küldjenek egy sms-t, akármilyen tartalommal, lehet közlekedési hír, de az is elég, ha csak elküldik, hogy bicikli". Jah, hogy csak ennyi? Hát jó, rajtam ne múljon! SMS ír, küld... és visszapattan. "Üzenetküldés sikertelen, ellenőrizze az adatokat." MIVAAAANNNN????

Nem húzom, a lényeg: akkora vihar volt a régióban, hogy vagy a közeli mobiltorony sms-küldő panelje szállt el, vagy a szolgáltató központi szervere, a lényeg, hogy telefonálni lehetett bárhova, de sms se ki, se be. Másfél órán keresztül! Pontosan ugyanaz az érzés futott át rajtam, mint tavaly, amikor azt hittem, nem érek vissza a múzeumba éjfélre, amikor is sorsolják az ÉN fényképezőgépemet. Arra gondoltam: affene, muszáj elküldeni valahogy ezt az sms-t, hisz valahogy legálissá kéne tenni a nyereményt! :D Még egy mailt is elküldtem, hogy nem működik az sms az egész környéken, lécci-lécci, fogadják már el a mailt sms-nek. :D

Végül a sorsolás előtt alig fél órával még egy utolsót akartam próbálkozni. És az sms elment! Megtettem a kötelességem, most már jöhet a bicikli. :) Kicsivel később csörög a "régi" számom, az, amelyiket már csak nosztalgiából nem szüntettem meg, és amelyikről szintén elküldtem gyorsan egy sms-t most, hívószám-kijelzés nincs, hűha, kezd izgi lenni. Felvettem, bemutatkoztam, a többire meg már csak részleteiben emlékszem, még az rémlik, hogy Tamás rikkantott bele a telefonba, a nevem hallatán, mondván, nem is tudta, kit fog hívni, mert az sms-ben csak egy keresztnév szerepelt. Én meg: "Nem mondod!!???" Majdnem tényleg nem mondta. Merthogy "hát nem is mondtam még semmit, de ha nem akarod, akkor meg se szólalok, na szia", aszittem, tényleg képes és leteszi, de akkor már remegett kezem-lábam, mert tudtam, hogy ok nélkül biztosan nem hívna!

Úgyhogy nem tudtam, sírjak vagy nevessek, egyik pillanatban megszólalni is alig tudtam, a másikban meg csak azt ismételgettem, hogy "úristen, ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz, te jó ég, tényleg, biztos ez?" És igen, biztos volt, mert kicsivel később, már vágottan, lejátszották a beszélgetést adásban is, akkor már tuti volt, és aztán egymás után jelentkeztek az ismerőseim, barátaim, hogy gratuláljanak, én meg még mindig alig tudom felfogni, hogy a Titok megint működött! Annyira akartam, annyira elképzeltem, hogy idén nyáron tekerek, hogy pici akadályokkal ugyan (ami inkább próbatétel volt, hogy megérdemlem-e, küzdök-e érte eléggé), de végül tényleg rám talált az a bicikli!

Most már tényleg csak azt várom, amikor megjelenik a futár és meglátom, városi vagy túrabringa, zöld vagy rózsaszín (ugyebár női lenne, vagy mi), van-e rajta lámpa vagy azt nekem kell rá megvenni, meg minden ilyesmi.

És asszem, itt az ideje elkezdeni egy lakásra összpontosítani. :D