Gezemice gondolatai a mindennapokról

Ezen is túlvagyok, most a tehetetlen várakozás egy hónapja jön, amíg az ember fejében törvényszerűen minden megfordul. Az is, hogy sikerült, meg az is - főleg az idő múlásával, de azzal aztán tényleg egyre jobban -, hogy megette a fene az egészet, úgyse jött össze. De most, egy nappal utána még nagyon bizakodó vagyok és jók az előérzeteim.

Nyelvvizsgázni voltam. Ahhoz képest, hogy az elmúlt bő fél évben már az is nagy szó volt, ha fizikailag el tudtam menni az órára, de arról, hogy esetleg előtte leckét írjak, felkészüljek, már álmodni se mertem, szóval ahhoz képest az utolsó héten kivett szabi mintha kifejezetten hatékony lett volna. Péntek este legalábbis durván jó próbavizsgát töltöttem ki a neten, úgyhogy szombaton nagy reményekkel vágtam neki az éles szitunak.

Ez még mostanra se enyhült. Reménykedek ezerrel, csak azt utálom, hogy most egy teljes hónapig nem lesz eredmény.

Sok szempontból lenne ám jó, ha ez most meglenne. Nemcsak önmagáért, mert ugye egy nyelvvizsgát megszerezni tényleg jó, meg azért, mert már tíz éve halogattam, hanem azért is, mert ha ettől megkapom a diplomát, akkor újult erővel indulok neki a munkakeresésnek. Merthogy arrafelé megint zajlanak az események. Most épp elővették a "be kell járni az irodába" című mantrát, ami tudom, hogy dolgozók százezreinek természetes, csak azok a dolgozók mondjuk 1. be vannak jelentve 2. nem napi 13 órát dolgoznak. Ha ehhez jön még napi 2x1,5 óra utazás, az már úgy annyira nem barátságos.

Na, ebből lett elegem, de jelen pillanatban még nem nagyon ugrálhatok. Na de decemberben meglesz az eredmény, januárban a bizonyítvány, februárban a diploma, és akkor yeeee! :) Jobban nem tudom leírni, milyen érzés lesz. :)

Éééés igen: az idő engem igazolt. Ugye, hogy milyen okos dolog volt tőlem hónapokon keresztül nem blogolni, meg az utolsó két hónapban is csak kettőt? Így most kárörvendőn kuncoghatok a markomba - csak azért nem a bajszom alá, mert olyanom nincs -, amiért mások kétségbeesetten siratják életük eme elveszett kis szeletkéjét. Én meg csak beírtam a gugliba, hogy gezemice fríblog, meg hogy kábé idén október, és akkor mindjárt megtalálta a gugli a nagy okosságában eltárolt archív verziót, és akkor nekem már csak annyit kellett csinálnom, hogy jól kikopiztam, meg bepasztéztam a szerkesztőbe, és még a dátumot is az eredetire állítottam, így pont olyan, mintha el se tűnt volna sohasenem.

Mondjuk amiatt csak az egyik szemem nevet, hogy eközben még kommentek se voltak, amik elvesszenek, mert azokat úgyse tudtam volna pótolni, se visszamenőleg, se mostanság, a másik szemem azért egy kicsit sír, hogy a kutya se kíváncsi rám. Nem baj, azért is írok, és közben titokban reménykedek, hogy ez csak azért van, mert csak írástudatlanok olvasnak. Esetleg olyan szerencsétlenek, akiknek csak egeret adtak a gépéhez, aztán mégiscsak macerás lenne betűnként jobb klikkből összerakni valami "hű, ezt most jól megaszondtad" típusú hiperlativust.

Ja, ezt nem azért írtam ám, hogy most kiprovokáljak valami hasonlót, csak úgy. Mert ugye azt írom, amin gondolkozom. Igen, néha szoktam azt is. :P

Különben meg mostanában az van, hogy új lakótársat kaptunk Z-vel. Remélem, csak átmenetileg rontja itt a levegőt, bár attól tartok, bő egy hónapig még esze ágában se lesz elhúzni melegebb éghajlatra. Valamikor karácsony előtt ebrudalhatom ki, majd amikor megjön a levél, hogy "gratulálunk, az ön nyelvvizsgája sikeres". Vagy ehhez hasonló, mittudomén, hogy szokták ezt megfogalmazni. De asszem, addig Mr. Para még jó sok fejfájást fog okozni. Főleg a hátralévő 6 napban.

Hogy akkor miért pötyörészek most is, ahelyett, hogy tanulnék? Mert ma már elég volt. És különben is, tegnap jól elkeseredtem, mert mindaz, amiről azt hittem, tudom, nulla volt. Remélem, tényleg csak azért, mert extrém nehéz próbatesztet kaptunk, az összes korábbi - még az igazi nyelvvizsgás tesztek is - könnyebbek voltak. És a többieknek is bukta volt, ami szintén nem fordult még elő korábban. Úgyhogy remélem, a hiba nem a mi készülékünkben volt, meg azt is remélem, hogy élesben a szokásos nehézségi fokot kapjuk, nem ezt az erőltetett menetest.

Különös dolog ez a szelence. A legenda szerint ha kinyitod, minden rossz kiszabadul belőle.

Pedig van jó oldala is. Igen, kétségtelenül napvilágra (vagy holdvilágra) kerülnek olyan dolgok, amelyek akár fájdalmat is okozhatnak. Szenvedést. Meg nem értést. Olyan konfliktusokat, amelyek talán sosem robbannának ki, ha a szelence zárva maradt volna. Alakuló, laza barátságok hamvába halhatnak.

De napvilágra (vagy holdvilágra) kerülhetnek olyan dolgok is, amelyek létezéséről nem is tudtál. Alakuló, laza barátságok szilárdulhatnak meg az őszinteségtől. Összeköthet embereket, hogy kiderül: ő is szenved. Valamitől, ami talán nem ugyanaz, sőt, majdnem biztosan nem ugyanaz, mint a te szenvedésed kiváltója, de mégiscsak szenved. Ugyanolyan súlyos - vagy még súlyosabb - titkokat hurcol magában, mint te.

Aztán amikor megosztja veled, rájössz, hogy a te titkaid, fájdalmaid, szenvedéseid talán sehol sincsenek hozzá képest. Vagy ha vannak is, legalább tudod: nem benned van a hiba, ha néha úgy érzed, tele vagy tökéletlenségekkel. Mert mások is ugyanolyan tökéletlenek, még azok is, akikről úgy hiszed, sosem hibáznak, és mindig minden sikerül nekik.

De amikor leszáll az éj, a sötétben meghallod a segélykiáltásokat, meglátod a könnyeket, lehull a csillogó álarc és csak a meztelen igazság marad.

Aztán pedig a végtelen megkönnyebbülés. Olyasmi ez, mint valami nirvána. Akkor és ott rohadtul fáj. De az a tisztaság, amit utána érzel, az a különleges valami, hogy többé nem kell megválogatnod a szavaid, hogy nincsenek titkok, nincsenek kérdések, az minden szenvedést megér.

És én hálás vagyok, hogy ismét megláttam néhány ember igazi arcát és megláttathattam velük a magamét.

Pedig elmondva olyan egyszerűnek tűnt! Kell hozzá 20 deka gyömbéres keksz (már itt gyanút kellett volna fogjak, mert az a fincsi, ámde aranyárban mért ikeás, avagy valami nóném bármi, és akkor kemény vagy puha változat, sebaj, itt még lelkes vagyok), aztán kell 20 deka megolvasztott margarin, amit összekeverek az apróra döngölt keksszel és kilapogatom egy lecsatolható peremű tortaforma aljában - ez helyettesíti a tésztát, így sütés nélkül megúsztam.

Naná, hogy ósanban pont most nincs gyömbéres keksz. Semmilyen. IKEA meg bezár, mire odaérek, és különben is drága, na jó, jó lesz a győri zabfalat is. A biztonság kedvéért veszek mindjárt 3 csomagot is, hátha olyan finom lesz, hogy már másnap megismételném.

Amíg az a margarintól visszakeményszik a hűtőben, addig összekeverek egy fél kiló mascarponét egy friss citrom levével meg a lereszelt héjával és állítólag kell még bele 20 deka (!!) cukor is. De az majdnem a fele, hát nem cukorszirupot akarok! Erre majd még visszatérek. Mindenesetre ehhez 2 zselatinlapot előbb hideg vízbe áztatni, aztán 2-3 ek forróban hirtelen feloldani és attól majd jól megköt az egész.

Végül, a tetejére botmixerrel vagy tumixszal összepacseszolt mangóbefőtt kéne (persze, hogy az is épp most fogyott el a készletből, mindegy, a barack is sárga), ugyancsak 2 lap zselatinnal megfogatva.

Eddig az elmélet. Ugye, hogy egyszerű?

Akkor most mondom a valóságot. 20 deka zabfalat 20 deka margarinnal összekeverve folyik. De nem sokáig, mert a tortaformának nagyjából a felét tölti ki, ott megáll. Szétkenhetném, de kábé olyan vastag lenne, a stabilitásáról nem beszélve, mint általában a tortákra utólagosan, kívülről rászórt bármi. Még jó, hogy van 2 pótcsomagom, az egyiket feláldozom, eredetivel összekever, ahhoz már csak 10 deka margarin, így tényleg tésztaállaga van. Ja, és az összhatás kedvéért szórtam bele azért gyömbérport is.

Mivel dupla adaggal indítok, feltételezem, hogy a mascarponéból se lesz elég a fél kiló, tálba beleugrik a másik doboz is. Ja, citromot se kaptam ósanban (vagyis kaptam volna, 4 darabot 600-ért, kicsit soknak tűnt), ezért azt gondoltam, a citromlé pont olyan jó lesz, meg zacskós reszelt citromhéj. Na, akkor most közlöm mindenkivel: nem olyan jó, sőt, csapnivalóan rossz! Merthogy a citromlé, hiába 50%-os Olympos, nem olyan savanyú, ellenben háromszor annyira folyik, mint az igazi.

Folyománya (hehe, tényleg): a dupla adag zselatintól is a mascarpone konkrétan röhögőgörcsöt kapott. És akkor még mindig nem volt egy picit se savanykás, de még ízes se. Én nyakig sajtosan, összes nadrágom lóg a szárítón, Pasit sajgó térddel lezavarom, ha kell, raboljon citrombankot, de nekem igazi citrom KELL!

Meghozta. Belement. Király: savanyú! 20 deka cukrot továbbra is felejtősnek tartom, de 2 csomag vaníliás cukor belefér. Pont jó, mehet a (még mindig félig ragacsos) kekszmasszára. Közben újabb 4 zselatinlapot olvasztottam bele.

Ekkorra már este fél 10 volt, hozzáteszem, 6 körül kezdtem el az egészet. De nem adom fel, nem én!

Botmixer, barackbefőtt, hála az égnek, közben találtam még egy újabb csomag zselatint is (a sajt után már semmiben nem bízom). Barackpüré kész, zselatin bele, várok. Folyik. Várok. Folyik. Még mindig várok. Még mindig folyik. Éjfél. Nem várok. Ha reggelre megköt, ott egye meg a fene a tálban.

Reggelre se köt meg. Átöntöm lábosba, fel a tűzhelyre, egy deci gríz beleborít. Gríz megpuhul, megdagad, barackpüré még mindig folyik. Még egy pohár gríz. Aztán egy csomag vaníliapuding. Meg még egy.

Ez a barack elromlott. Nem működik. Vagy a gríz. Vagy a puding. Vagy én. De valaki itt repülni fog.

A harmadik nap reggelére megköt annyira, hogy le merem venni róla a peremet, azt is csak azért, mert különben nem tudnám szeletelni. Aztán rájövök: így se. A két réteg maszat ugyanis kenődik, alul a keksz meg betonná száradt. Villa helyett kiskanállal esszük, miközben húzom a szám, mert cukor csak annyi volt benne, ami a kekszben gyárilag van, plusz a kétszer 5 gramm vaníliás, mégis úgy érzem, mintha töményen, kanállal tolnám befelé a kristálycukrot.

Pasinak se kell. Pedig az már...

Lőjetek fejbe, ha mégegyszer ilyen hülyeséget csinálok! Akkor már inkább a kuglóf, pedig az is művészet, abban a hátuléget-elölhűt sütőben...

A liftben láttam egy reklámot, akciós halpedikűr.

Azon gondolkoztam, minek a halaknak pedikűr?...

Közkívánatra: Halványlila gőzöm nincs, hogyan támadtam fel a hamvaimból, csak azt az egyet tudom, hogy az a múltkori iwiw-üzenet adta meg a végső fenéken billentést. De hogy miért épp az, vagy miért épp most? Passz...

Sebaj.

Nézzük, mi van ma. Elhatározásra jutottam, elsősorban a hétvégén, de ez is érik már egy ideje. Talán az, hogy kiírom ilyen nagy (??) nyilvánosság elé, az elég kitartást is ad majd. Szóval az van, hogy ugye én egyszer, régen, még az őskorban igen szépen lefogytam. Csak aztán szépen-lassan, alattomos módon, tényleg észrevétlenül visszamászott minden, na jó, annyira nem észrevétlenül, mert az azért feltűnt, hogy "basszus, már megint nem jön rám a kedvenc farmerom, most mehetek az ázsiába újat venni", de azt tényleg nem tudom, hogy a kényelmesenbeleférek és a basszusnemjönfel közt mi történt.

És akkor jön egy ilyen hosszú hétvége, ami még önmagában nem lett volna baj, mert szerencsére Pasi családjánál voltunk, ahol nemzeti eledel a birkapörkölt, én meg azt hála az égnek ki nem állhatom, úgyhogy jobb híján szűrt csirkelevest ettem egy kevés tésztával, aztán meg a levesbe belefőtt csirkemell volt natúrban kisütve (nem grillezve, tudom, de legalább a panírral nem súlyosbítottam a helyzetet), és azt ettem csemegeuborkával, szóval annyira nem vittem túlzásba.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy megláttam "sógornőt". Amikor megismerkedtünk, akkor épp csak egy paraszthajszállal voltam vastagabb nála. Most meg ő szétidegeskedte magát a melóhelyen, én meg ahogy már mondtam, valamikor meg lettem támadva a kilók által, ő most 50 kiló, én meg... Ezt inkább nem. És ahogy néztem, eszembe jutott, hogy nekem is volt ám ilyen vékony lábam, meg ilyen laposos hasam, és úgy döntöttem, nem várok tovább.

Ezért aztán ma ittam egy 3:1 nescafét, 1,5 bögre macikávé-turmixot (azért annyit, mert 1 bögre tejjel indítottam, csak a hab miatt másfél lett belőle), 5 darab kovászos uborkát, két darab előreszeletelt csirkesonkát, délután meg, mikor már nagyon éhes voltam, egy bögre kakaót 4 darab piskótával. És vagy másfél liter fehér teát, citromos-mangós ízben, de nem raktam bele semmit.

Mozogni is kéne, csak a francnak van kedve 12 óra meló után még... Ezen még dolgoztatnom kell az agyam. De ez a koviubis éhségcsillapítás kifejezetten jó. Egyrészt megadja a bűntelen nassolás élményét, másrészt meg a sós-savanyú után eszembe se jut csokit kívánni. Azt még ki kell találnom, hogy egyensúly maradjon a többi fontos tápanyaggal, tudom, tudom, de majd szerzek gyümiket is, holnapután, holnap reggel csak azért nem, mert az egyetlen hordható farmerom épp a mosógépben ül, az reggelre nem lesz működőképes.

Aztán Pasi jön, ha nem akar lemaradni. ;)

Még nem biztos, csak hát már annyi ideje gondolkoztam rajta, hogy itt van ez a blog, és öléggé el is lett hanyagolva szegény, talán életre lehetne kelteni.

Meg aztán annyi minden történt, csak az a baj, hogy mire némi szabadidőhöz jutok, addigra már energiám nincs blogolni.

És ahogy egy ismerősöm is megfogalmazta: estére a betűk is elfogynak az ujjaimból. Amiben tényleg lehet valami, mert reggel még egész jól megy az írás, aztán estére kezdek fáradni, és ez abból is látszik, hogy olyankor már hülyeségeket kezdek írni. (Na nem mintha napközben annyira okosakat, de nem panaszkodom, legalább van mit és hova.)

Szóval miért próbálom meg másodszor is és miért épp most?

Először is: azért, mert tényleg baromi régóta töprengtem már rajta, hogy csak nem kéne ezt így veszni hagyni. Másodszor meg azért, mert már több jóbarátom kérdezte, hogy mi a szösz van velem mostanában. És annyi időm tényleg nincs, hogy egyenként írjam meg mindegyiküknek. :)

És hogy miért nem írtam akkor eddig? Egyszerű. Eleinte azért, mert nagyságrendileg élni se nagyon volt kedvem, ez talán érződött az utolsó postból. Utána meg ott volt az, hogy "ennyi szünet után hogy vágjak bele újra?". És akkor még nem beszéltünk arról, hogy vannak dolgok és vannak emberek, amiknek nem feltétlenül kell találkozniuk, érthetőbben: sokszor éreztem késztetést rá, hogy ezt vagy azt meg kéne írni, de van, amit szívesen megosztok a barátaimmal, van, aminél az se zavar, ha idegenek elolvassák, de az igenis zavar, amikor idióta elmebetegek csámcsognak rajta, meg osztják az észt, akik azt hiszik, ismernek, sőt, ami még rosszabb: azt hiszik, hogy én barátkozni akarok velük.

Na, hát kábé ilyenek miatt nem folytattam.

Aztán meg most dolgozom is, ami nemcsak az időt, de tényleg a betűket is viszi rendesen - kell még magyarázni?

Na jó. Az utolsó lökést egy régi-régi ismerős üzenete adta, igazából meglepődtem, hogy ő is idetalált és olvas. És kérdezte, hogy mi van azóta. Hát kell ennél nagyobb biztatás? :)

Ezt meg csak úgy... Semmit nem kell belemagyarázni. ;)))

Mondd, mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge?

Sosem tanultam meg, hogyan kell igazán küzdeni. Mert megszoktam, hogy valahogy mindig van. És ha épp sehogy volt, az nem tartott elég sokáig, hogy aggódnom kelljen.

Sosem tanultam meg, hogyan kell harcolni a céljaimért. Talán mert valójában azt sem tudtam, mik a céljaim. Voltak fellángolások, múló lelkesedések, amik végül vagy hamisnak bizonyultak, vagy egyszerűen csak elmúltak. De azt hiszem, a legnagyobb baj, hogy sokszor elhittem mások céljairól, hogy azok az enyémek.

Sosem akartam senkinek se rosszat. Aztán ezzel magamnak tettem a legnagyobb rosszat, mert mindig előrébb voltak mások. Mindig úgy cselekedtem, ahogy gondoltam, hogy mások várják tőlem. Ha meg nem sikerült, akkor az óriási csalódás volt - mert nem tudtam megfelelni. De még abban is volt valami jó, mert legalább azon nem nekem kellett gondolkoznom, hogy mi az, amit nem tudtam megcsinálni. Mások útját jártam.

Csak keresed magad, hogy mire vagy jó
Csak kérdezed magad, hogy mire vagy jó
Ha a szíved cserben hagy, mire vagy jó
Ha a dühöd elragad, mire vagy jó

Néha azt hiszem, semmire. Néha azt hiszem, csak ámítom magam, amikor nagy álmokat álmodok. Néha...

Igen, csak néha, de olyankor arra gondolok, azért talán valamire mégis. Itt vagyok 35 évesen, és rá kellett jönnöm, semmihez nem értek. Egyvalamiről gondolom azt, hogy mégis, és az az írás. Mindig szerettem írni, mindig megnyugvást hozott, ha szavakba önthettem azt, amit érzek.

De ez nem elég. Mert kaphatok akárhány dicséretet, kaphatok akárhány biztató szót, azért a boltban még nem adtak kenyeret.

Nem értek máshoz. Ehhez az egyetlen dologhoz. De ezt nem csinálhatom. Félállásban, félpénzért, kicsit. De ez már kevés. Kevés ahhoz, hogy kifizessük az albérletet, kevés, hogy minden este meleg vacsora kerüljön az asztalra, sőt, kevés, hogy mindketten jóízűen jóllakjunk.

És a kártyavár összeomlani készül. Az egyik oldalról vesszük el azt a lapot, amivel a másik oldalra látszólag új falat építünk. De pillanatok kérdése, meddig marad még annyi erő a papírdarabokban, ami összetartja még a dolgokat.

7 hónap. Ennyi ideje keresek munkát. Persze, igazatok van, vonjuk le belőle, amikor már annyira feladtam, hogy már annak se látom értelmét, hogy egyáltalán elküldjek egy önéletrajzot. Újságíróként nincs nevem. Más szakmákhoz nincs végzettségem és gyakorlatom. A maradékhoz meg... nos, azokhoz meg kár, hogy a 8 általános után továbbtanultam.

Mások döntik el, hogy nekem ez vagy az túl alantas lenne. Pedig szerintem amire önként jelentkezem, arról én már eldöntöttem. Hát tudjátok mit?

A NYOMORGÁSNÁL NINCS ALANTASABB!!!!!

Nem vagyok költő és nincs feleségem. De azért ez még a végére idekívánkozik...

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;

Még az elején leszögezem: az alakulás nem egyenértékű a formálódással. Csak a tisztánlátás végett. Igaz, azt mondják, a kerek is egy forma, tehát végül is ez se állna olyan távol a valóságtól, de az tuti, hogy ezen a részen még van mit alakítani.

Na de a többi!

Például - csak mert régóta nem írtam, és így megint kimaradtak a fontosabb események - jómúltkorában némi csellel eljutottam egy bőrgyógyászhoz. Valamikor még jelen blog hőskorában voltam néhánynál, aztán besokalltam, és jó ideig magam próbáltam kikezelni az arcomon időről időre felbukkanó (szerencsére ritkuló tendenciát mutató) pattanásokat és az állandóan jelen lévő piros foltokat, de erről tényleg írtam már régen. A csel meg most az volt, hogy eredetileg apu kapott időpontot valami magánrendelésre, de az amúgy közlekedésileg meglehetősen bonyolult környéket én nagyságrendekkel jobban ismertem, és kitaláltuk, hogy majd én leszek a mitfahrer.

Azért annyira nem lepődtem meg, amikor odaérve jóanyám a recepciósnak mindkettőnk nevét bediktálta, mint megérkező betegeknek. A doki amúgy szimpatikus volt, már a kérdéseiből is látszott, hogy jócskán többet tud, mint a korábbi bőrgyógyászaim, végül pedig röpke 4 év után nemcsak diagnózist mondott (korábban a rosacea összvissz egyszer azért el bírt hangozni, igaz, akkor olyan terápiát kaptam, amiről most derült ki, hogy még rá is tett egy lapáttal a bajra), de a jelek szerint olyan terápiát rakott össze, ami működik. Egy hete kencézek 4 különböző (!!) krémmel, továbbá szedem a gyógyszert, ami belülről támadja a ronda bacikat, és máris egészen emberi külsőm van.

Aztán az is történt még, hogy elkezdtem újra írni. Jó, jó, tudom, itt bármikor írhatnék, de ez egészen más. Egyelőre még csak alkalmilag, meg összevissza, meg ilyesmi, de már újra igazi újságnál publikálok, és az azért szakmailag akárhogy is nézem, jobban veszi ki magát, mint amikor megkérdezik, hogy "és hova írsz?", mire én azt felelem: hát a blogomra... Állítólag lesz még jobb is, meg biztosabb, de ugye nyugtával a napot.

A többit meg majd máskor, most ideje pihenni.

Ha csak egyszer is megérteném, mi a jó abban, hogy az ember ül otthon a saját kis lakásában, a saját négy fala között, és olyan hangerővel hallgatja a zenét, olyan basszuserősítéssel, mintha minimum a Népstadiont kellene betöltenie, nem is tudom, mekkora örömet okozna az új felfedezés. Valószínűleg nem túl sokat, de lehet, hogy épp ezért nem is lakom a Népstadion közvetlen szomszédságában? Mindenesetre a saját szomszédomat most épp lelőni, felnégyelni és a ház négy sarkára kitűzni lenne kedvem.

Költői kérdés következik. Mi a fenéért nem lehet tekintettel lenni egy tízemeletes panellakásban arra, hogy nem egy csendes-óceáni lakatlan szigeten él valaki, többezer kilométerre mindenkitől? Ott úgy hallgathatná a dübörgő vackait, ahogy akarja. Ja, szólni nem lehet neki, mert a csöngőt nem hallja.

"- Túl hangos a zene!
- Mit mond?
- Mondom, túl hangos a zene!
- Tessék? Nem értem, mert túl hangos a zene!"

Kész, feladom! Évek óta küzdök ellene, de úgy látszik, a hülyék nemcsak osztódással szaporodnak, hanem újra is termelődnek. Másra nem tudok gondolni abból, hogy nyilvánvaló hoaxokat (aki nem ismerné a kifejezést: álhíreket) bizonyos emberek akár többször is újra elküldenek. Ennyire nem gondolkoznak???!!

A kedvencem a 15 éves Rácz Vivien, aki több mint két év óta mindig pont 5 napja tűnt el, a rendőrség meg 2008 márciusa óta nem tud segíteni rajta. Na jó, a hoax trükkös: nem ír valódi eltűnési dátumot, nagyon okosan csak az szerepel benne, hogy 5 napja tűnt el. De mert a gugli a barátunk, nem nehéz rábukkanni az üzenet alapjául szolgáló hírre.

Aztán ott van a koraszülött kisfiú, akinek igen-igen ritka vércsoportja van, és ezért sürgősen vérre van szüksége. Namármost, ez is olyan, hogy egészen icipici ésszel is végig lehet gondolni: az Országos Vérellátónak igen-igen kiterjedt adatbázisa van, így ha tényleg sürgősen szükség lenne az életmentő vérre, akkor azt nem emilben próbálnák megszerezni, "majdcsak jön valaki úgy 1 héten vagy 1 hónapon belül...", hanem nyilván közvetlenül keresnék fel azt a 10 embert, aki a listájuk szerint a különleges vércsoporttal rendelkezik. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy valójában mennyi vérre is van szüksége egy újszülöttnek?...

Bevallom, már várom az augusztust. Olyankor minden évben megtudom, hogy két Holdat fogunk látni, amiből az egyik valójában a Mars és mintegy 7 évvel ezelőtt lehetett távcsővel (!) akkorának látni, mint a Holdat. De nagyon biztos vagyok benne, hogy ettől függetlenül idén is meg fogom kapni néhány sorstársammal együtt, hogy augusztus 27-én két Holdat fogunk látni az égen. Ja, a legszebb, hogy "bárhol legyél is, nézz fel az égre, és..." Jó, szóval Izlandon vagy Dél-Afrikában is?

És a gyöngyszemek sorában az egyik utolsó, bár tény és való, hogy a lista ezzel nem ér véget, csak hát ezeket kapom meg leggyakrabban: a megégett kislány. Ennek a levélnek a pikantériája abban rejlik, hogy nemcsak fotót csatolnak egy valóban összeégett kislányról (ez az egyetlen igaz részlet az egész levélben), hanem hogy azzal szédítenek mindenkit, hogy ahány embernek továbbküldik a mailt, annyiszor 3 centet kap a gyerek családja a műtétre. Na, kösz, és mégis hogyan ellenőrzik??? Megsúgom: a levél 5 éve terjed, azóta 14 hónapos a kislány, akit igazából azóta már néhányszor megműtöttek és köszöni szépen, jól van.

Summa summarum, nem tudom, mit lehetne ezek ellen tenni, azon kívül, hogy néha már-már egyszemélyes, Don Quijote-i harcot folytatok az ilyen elmehagyottak (© by Sakuryn) ellen, és rendre visszaküldözgetem nekik a leleplező cikkek linkjét, hátha legközelebb már gondolkoznak, mielőtt az újabb hoax segítségével teleszórják a spamvadászokat a mailcímemmel. Bár asszem, erről már most is jócskán lekéstem.

Na, most kérek egy gigamegaszuper drukkot minden barátomtól és ismeretlen olvasómtól! (Ugye mindkét csoportban van valaki? ;) )

Az ugye már senkinek nem újdonság, hogy minden héten már-már (virtuális) szórólapként küldözgetem szerteszéjjel az álláspályázatokat. Azt is leírtam már, vagy ha nem, akkor nem nehéz kilogikázni, hogy néha bizony az összes téli topánkám és hátizsákom csurig van az egésszel, de a muszáj nagy úr, és az ember minden egyes héten egyre lejjebb és lejjebb adja az igényeit, míg az értelmiségi, kreativitást, fantáziát, jókedvet adó munkaköröktől eljut odáig, hogy "csesszék meg, akkor elmegyek a teszkóba pénztárosnak, ha már más nincs".

Előtte még megpályáz ugyanott egy hiteltanácsadói munkát, mert ugye hátha, meg mégiscsak ilyesmit (is) csináltam az elmúlt 2 évben, és akkor még a betanulós napra is elmegy, ahol a leendő (?) kollegina eleinte még lelkes, de ahogy telnek-múlnak az órák, úgy kerül elő egy-egy kis sztori, hogy tulajdonképp mi is a baj ezzel az egésszel. Megmutatja például a jutalékelszámolását, 3 hónapja van ott, és a legutóbbi teljesítménye alapján már 27 ezer forintot kap. Aztán pironkodva hozzáteszi: "hát igen, ez még nem éri el azt a 70 ezret (!!), amit az előző munkahelyemen kaptam".

Huhh... Oké, persze, tudom, ez egy ilyen szakma, meg hogy kisösszegű áruvásárlási kölcsönökből iiirrrgalmatlan sokat kell eladni egy tisztességes havi bevételért, míg a jelzáloghitelek lassabban mennek át, de legalább arányaiban jobban fizetnek, de a néhány órás beszélgetés során azért az is kiderült, hogy az utóbbi hetekben minden szórólapozás és reklámhadjárat és extra akciók ellenére is valahogy nem akarnak az emberek hitelt felvenni. Még személyi kölcsönt se, vagy aki véletlenül igen, az meg pont nem felel meg a feltételeknek, KHR (leánykori nevén BAR) listán van, meg munkanélküli, meg... De az elmúlt 3 hónapban a fent emlegetett kolleginának összesen 1, azaz egy darab jelzálogos ügyfele volt, akitől viszont megijedt (nem az ügyfél, inkább a feladat nagysága miatt), és átpasszolta valaki másnak.

Szóval totál bizonytalan az egész. Meg volt szó némi fenyegetőzésről is, amikor bizonyos ügyfelek az ügyintézőn akarták leverni a saját hitelképtelenségüket, és ha egy jelentkező ügyfélből egy héten belül nem lesz megvalósult hitel, például mert nem hoz be egy hiányzó papírt, akkor addig kell hívogatnom, míg be nem hozza, ellenkező esetben jaj nekem és a korábban kifizetett pénzemnek, summa summarum, hazaérkezés után Emberrel elbeszélgettünk, és bár mindketten tudjuk, hogy már rég túlvagyunk azon az időn, amikor még lehetett volna válogatni a lehetőségek közt, ezt talán mégse kéne annyira erőltetni.

Nademostalényeg! Az első felindulás után újfent nekiveselkedtem az álláshirdetéseknek, hagyjuk a fenébe a rugalmas, félig-meddig mégiscsak vállalkozói hiteltanácsadós munkát, nézek valami irodait, ahol betesznek a dobozba reggel 8-kor, és ha már 11-kor kész a munkám, és nem lehet másikba kezdeni (hányszor volt már ilyen, áll az egész, mert valami csak másnap érkezik meg, addig se nem haladunk, se újba nem kezdhetünk), akkor is úgy kell tenni fél 5-ig, mintha... Ezzel szemben viszont fél 5-kor az összes dolgozó kezéből hangos csattanással esik ki a toll és versenyt futnak az ajtó felé. Brrrr... De, mint már említettem, a muszáj nagy úr.

Erre mit találok? Álláshirdetést, amiben nagyjából olyanok vannak, hogyaszongya, a munka egyik fele klasszikus favágás, a másik felében viszont lehet szárnyallni. Meg szeretik az önállóságot, de közben örülnek, ha néha kérdezek. És még olyat is írtak, hogy nem rövid távon gondolkozó embert keresnek. És hogy adatbázisok, meg oktatási anyagok, és hírlevelek, és félig teli pohár, és hobbiszintű kiadványszerkesztés, és... Ugye értitek? Ez az enyém, rólam szól, nekem KELL! Írtam jó kis motivációs levelet is, amivel bajban voltam, és még most se tudom, nem lőttem-e túl a célon, de látva a hirdetés stílusát, nem a szokványos felsorolásos volt, ez kell meg ez meg ez, jelentkezni itt és itt, hanem barátságos, de határozott stílusban "kit keresünk" és "nem keressük azt, aki...", így hát én is változtattam kicsit a kocka motlevélen, kicsit?, teljesen nulláról egy újat írtam, amiben megpróbáltam ugyanilyen stílusban érzékeltetni, hogy nem kell tovább keresniük, itt vagyok.

De azért a gigamegadrukk akkor is kell. AKAROM azt a munkát! Ugye ők is észreveszik, hogy én kellek nekik? Ugye jó ötlet volt valami mást, valami nem sablonos körlevelet küldeni? És ugye elég gyorsan behívnak ahhoz, hogy ne kelljen kompromisszumot kötni magammal és bevállalni a sok hónapnyi bizonytalanság után egy újabb "vagy bejön, vagy nem" hitelezést?

A másik, amiért drukkolok, az egy régi munkahely, ahol szerettek, csak a főszerki nem szeretett, de ő most már nincs ott, csak most meg létszámstop van, pedig gyakorlatilag ígéretet kaptam, hogy ha megnyílik az ajtó, én léphetek be rajta először, ezt is várom. A kettő közül bármelyiktől boldog lennék, csak már tudnám, hogy holnap mehetek! Ugye segítetek, egy nagy-nagy pozitív energiabombával?

... hogy beszámolok a fogdokis tapasztalatokról. Tessék, csak itt, csak most, csak nektek!

Egyelőre még semmi konkrét nem történt, úgy értem, nem kezdtünk hozzá semmiféle kezeléshez, így azt, hogy milyen biztos kézzel dolgozik, vagy mennyire fájdalommentesen, azt még egyelőre nem tudom, de az általános állapotfelmérés és az azt követő beszélgetés alapján azt kell mondjam: mind szakmailag megbízom a dokiban, mind pedig emberileg rá merem bízni magam.

Például tökre tetszett, hogy mindent megmutatott, azt is, amit elvileg csak ő láthat, pl. egy kezdődő lyukat egy alig látható helyen, addig játszottunk a tükrökkel, míg afféle teleszkóp módjára csak sikerült összehozni, hogy "na, erről beszélek". Meg hogy nem akar mindenáron belőlem meggazdagodni, bár azt el kell ismernem, az árai ... - hát nem az "SZTK"-fogászati szinten vannak. Viszont ha magánrendelőként nézzük, akkor még talán olcsóbb is, mint sok más privát szakorvos. (Az meg külön vonzó, hogy amennyi eszem van, még kedvezményt is kapok.)

Beszéltünk olyanokról, hogy melyik tömést kell kicserélni, melyik az, amelyik mellett-alatt tovább romlott a fog, és melyik az, amelyik már annyira rossz állapotban van, hogy nem lehet csak simán kivésni a régi tömést és a helyére tenni egy újat, mert már akkora nagy lenne a kivájt lyuk, hogy királyosat kell játszanunk (gy.k.: koronázunk). De például amikor megjegyeztem, hogy hosszú távon, mikor a "sürgős" eseteken már túlvagyunk, akkor az öreg amalgámokat is szeretném kicseréltetni, akkor azt az álláspontot képviselte, miszerint ami nem okoz panaszt, azt minek bolygassuk feleslegesen - na, ez kifejezetten tetszett, tényleg nem akart nekiesni az összes fogamnak, mint süket tót az ajtónak.

És tényleg mindent elmagyarázott, mi hogyan fog történni (feltéve, ha apránként összerakom a pénzt), és hiába nem occó, mégiscsak meggyőző volt a közfogászat ellen, hogy az a két koronám, amit nem magánfogászaton csináltak, annak mindkettőnek szó szerint aláfért a koronának az a kampós végű hegyes izé, ami minden fogorvosnak szerintem a kezéhez nőve veleszületik. Szóval marha jó minőségű pótlásokat kaptam régebben... :-/ Viszont a privát koronák több év után is hibátlanok - és akkor még nem beszéltünk a két fajta esztétikai kivitelezéséről! Az egyiket már messziről ki lehet szúrni, a másik meg közelről is alig-alig tér el az "igazi" fogaimtól színben, formában... És ugye ez sem teljesen mindegy.

Úgyhogy majd jövő héten megyek egy össznépi röntgent csináltatni, addigra talán már tényleg lesz is mivel számolni, meg addigra legalább már annyit tudok mondani, hogy "Kedves embé, 2 hét múlva tudok majd fizetni, kapok türelmi időt?". Aztán ha a tényleges kezelés is ilyen pozitív lesz (már amennyire egy fogászati kezelés pozitív lehet, tudom, erős képzavar), akkor lehet kérdezősködni privátban az elérhetősége után. :)