Gezemice gondolatai a mindennapokról

Meglehetősen döcögősen indult az idei múzeumjáró körút, de aztán milyen jól végződött!

Először is, kb. két hete készültem minden nap megvenni a jegyet, mígnem végül addig-addig halogattam, hogy szombaton, pár órával a kezdés előtt került csak a kezembe, aztán persze a pólómra a matrica. Másodszor: ugyanezen okokból kifolyólag csak a neten tudtam bogarászni, hogy mikor, hol, mi lesz, és igaz, hogy bizonyos szempontból így alaposabban utána lehet nézni a részleteknek, de el is lehet veszni bennük, úgyhogy a múzeumi listának nagyjából a felénél feladtam, mert belezavarodtam a "melyik programra hánykor kell odaérni?" című játékba. Sokkal jobb az, amikor az ember mindenféle karikákat meg X-eket tesz a programok mellé, aztán megpróbál egy értelmes táblázatot összerakni belőle, így kiküszöbölhetők az átfedések, és az is egyértelműen látszik, hogy hol vannak nagyobb üresjáratok, ahová még belefér valami.

De ugye ez nem volt, így aztán biztos ami biztos alapon elindultam jó időben, hogy semmiről ne késsek le. Ez annyira jól sikerült, hogy már két órával a hivatalos kezdés előtt a belváros utcáit róttam. A matricát a BKV múzeumában vettem meg, és mivel az már 6 előtt is nyitva volt, persze más is, csak akkor még nem jártak a múzeumi ingyenjáratok, szóval ha már úgyis ott voltam és a múzeum is nyitva volt, gondoltam, végignézem a kiállítást. Érdekes volt, ahogy a korabeli fotókon láttam a ma már teljesen megszokott metróállomások építési fázisait, vagy a régi trolikat, villamosokat, mindeközben tőlem alig 4-5 méterre, a fal túlsó oldalán dübörgött el a kisföldalatti, hogy az egész terem beleremegett minden szerelvénybe - maga a kiállítás nem igazán ad elsöprő élményt, de érdekességként belefér az időbe.

A 6 órás első hivatalos járat indulásáig még így is rengeteg időm maradt, így alaposan utánajártam, melyik körjárat honnan indul, majd nagyjából indulás előtt 5-6 perccel fel is szálltam az első belvárosi múzeumbuszra. Még az itthoni indulás előtt 3 programot szemeltem ki, amit mindenképp közelebbről is szerettem volna megtapasztalni: egyrészt az e-Klubban a Láthatatlan kiállítást, aztán az idén elsőbálozó Ferihegyi Repülőtér kulisszatitkaira is kíváncsi voltam, és a Budavári Labirintusban a Bátorság labirintusát szerettem volna végigjárni. No, ebből a háromból végül egyiket se sikerült, merthogy...

A labirintusra például határozottan emlékszem, hogy nem sokkal ezelőtt még fenn volt a rendezvény hivatalos honlapján, máskülönben honnan jutott volna eszembe? Magamtól biztos, hogy nem keresgéltem a BL honlapját és tárlatait, valahogy szemet kellett szúrjon. Ennek ellenére az utolsó pillanatban mégse volt már sehol feltüntetve, olyan, mintha valami partizánakció keretén belül csatlakoztak volna a programhoz, mert utólag ellenőrizve mégiscsak csatlakoztak az országos programhoz, de se a programfüzetben, se a buszjáratokon, se másutt nem volt nyoma se, hogy érdemes-e oda elmenni.

A Láthatatlanra hiába volt még kora délután is rengeteg üres hely, éjfél után odaérve mégis azzal fogadtak, sajnos már délután betelt minden időpont, előzetes regisztrációra lett volna szükség - sajnos tehát ez is elmaradt. A repülőtéri túráról meg akkor tettem le, amikor a Közlekedési Múzeumhoz érkezve megtudtam: az oda induló buszra kizárólag a KM-ben vásárolt jegy MELLÉ kapott kuponnal lehet felszállni. Ráadásul a múzeum parkolójába meghirdetett autós ügyességi versenynek se volt híre-hamva. Nagyjából erre fél 7 körül jöttem rá, ez volt az a pont, amikor komolyan elkezdtem azon gondolkozni, legjobb, ha most azonnal visszaülök az autómba és irány haza, mert a többi program ugyan jó-jó, meg érdekes, de már elment a kedvem az egésztől. Főleg, mert a már említett 18.00-s busz vezetője mindjárt az indulás percében közölte, hogy az útvonal kb. ez és ez lesz, és "nagyjából minden érintett megállóban meg fogunk állni". Nagyjából??? Hú, szuper.

Mint kiderült, ez azt jelentette, hogy az eredetileg meghirdetett megállókban tényleg lesz megállás, de ezen kívül az utunkba eső többiben is. Ennek örömére a Hősök tere után pár méterrel közölte a sofőr: "az Ajtósi Dürer sor megálló következik" - majd letett az Állatkert előtt. Én meg, jólértesült múzeumozó lévén, nem akartam megkockáztatni, hogy az ezt követő megálló tényleg a Fiumei út legyen, inkább többedmagammal együtt leszálltam itt, és keresztülcaplattam a teljes Városligeten, ahol, mint már említettem, se repülőtér, se autós ügyesség. Oké, irány vissza a megállóba, melyikbe, naná, hogy ahol előtte leszálltam. Tehát Állatkert. Úgy 10-15 perc után gyanús lett, hogy múzeumbusz nem jön arra, de még csak további matricás egyedeket se látok, sőt, a megálló tábláján sincs kiírva, hogy ez múzeumi megálló, ekkor döntöttem úgy, ideje feladni, ez nem az én évem. (Azért egy vicces pillanat adódott: 4 év körüli kislány szüleihez: "Anya, menjünk be a csodajárgányba!" - ez valójában magát a Közlekedési Múzeumot jelentette az ő szótárában, édes volt! :) )

Így hát elindultam a legközelebbi biztos pont felé, a Hősök terén lévő megállóhoz. Az este legjobb döntése volt, majd rögtön ezután az, hogy elhaladva a Szépművészeti Múzeum előtt azt mondtam magamban: ha már úgyis itt vagyok, meg itt még nincs nagy tömeg, na egye fene, ez az egy még belefér. Most tartották-tartják a Lélek és test című kiállítást, így utólag azt kell mondanom: aki még nem látta, feltétlenül nézze meg, nagyon érdekes és élvezetes! Ámde: mindjárt a bejáratnál szemet szúrt a nagy kiírás: felfedező kalandtúra az évszázadok között, kérdőív az információnál. Oké, kalandozni úgyis szeretek, ide azzal a kérdőívvel!

Nem írom le a kérdéseket, nyilván így semmi értelme, csak általánosságban: a múmiáktól, a balzsamozástól a kereszténység emlékein át, az emberi gyarlóságot megtestesítő festményeken keresztül egészen a tudományokig mindent alaposan végig kellett nézni, de így sokkal érdekesebb is volt, mint körbefutni a termeket, nagy általánosságban végignézni a képeken, és rohanni tovább, a következő helyiségbe vagy múzeumba. (Ez a legnehezebb amúgy ilyenkor, mert az eleinte "igazából semmi sem fogott meg túlzottan, nem is tudom, hova kéne menni" helyett villámgyorsan eljön a "jaj, még ezt is meg akarom nézni és arra is kíváncsi vagyok" érzés.)

Aztán a torinói lepelnél elbizonytalanodtam, mert a kérdés úgy szólt: hogy hívják ezt az igen értékes ereklyét? A megfejtésre kijelölt kockák száma és az előre megadott 2 betű alapján a torinói lepel nem volt jó... két szó, második 7 betű, a 4. D, a 6. pedig J, oké, kendője, de kinek a kendője? A kép címéből nem látszott... én meg vallástudományokból teljesen alulművelt vagyok, már harmadszor mentem el a kép mellett, jobbra-balra próbáltam valami nyomot felfedezni, ami segítséget nyújt, kinek a kendője, de sehol semmi. Látva a nyilvánvaló tanácstalanságom, megállt mellettem az egyik teremőr, hogy tud-e segíteni. Elmondtam a dilemmámat, mire ő kedvesen elmosolyodott, és kisegített a szorult helyzetből: Veronika kendője. Aztán ha már úgyis ott álltam, megnézte, mit sikerült addig megfejtenem, és azt mondta: aki ilyen ügyesen és szorgalmasan "nyomoz", az biztosan megnyeri a fődíjat (egy digitális fényképezőgép volt az). Annyira hihető volt, ahogyan mondta, és ő maga is annyira hitt benne, hogy azt mondtam: úgy legyen! - és máris mentem a következő kérdés megfejtése felé.

Néha nem volt könnyű, mert a "menjen tovább egyenesen, aztán a következő teremben balra haladva két nyitott kapun kell átmenni, ott keresse meg azt a figurát, akinek a lelkéért 5 ördögfajzat viaskodik" instrukció a sok-sok egymásba nyíló teremnek köszönhetően bizony alaposan össze tudott zavarni, bár ennek köszönhetően tényleg az összes létező részletet megnéztem minden egyes festményen. :) Közben az aulában jazz-koncertek sora szórakoztatta a közönséget, üdítő látvány volt, ahogy egy fiatal pár a galérián táncra perdült, a nyomozás legvégén kérdőív ládába be, információkérés, és töprengés, most fuccs a hazaútnak, éjfélig valamit csinálni kell, elvégre muszáj itt lennem, amikor kisorsolják a fényképezőgépEMet!

Lássuk csak, mi van még itt, ami belefér úgy a fennmaradó 3 órába (nahát, közben már 9 óra lett? észre se vettem!), hogy még vissza is érek addig és újra bejutok a Szépművészetibe? Hát persze, hogy Természettudományi Múzeum, meg kellett keresni Micimackóval együtt az Északi sarkot. Ez igazán nekem való program, persze lehet, hogy egyesek hülyének néztek, hogy 33 évesen Felfedező Expedíción veszek részt, de kit érdekel? Mindenki annyi éves, ahánynak érzi magát, és momentán én nagyjából 7-8 körül leragadtam. :D Különben is, az Expedíción lehetett szerezni mézet, meg kitűzhettem a végén egy zászlót az Északi sarkra, a nevemmel együtt, és akik még abban is segítettek Micimackónak, hogy eszébe jusson az elfelejtett ének szövege, azt egy gombóc fagyival jutalmazták meg - hát mi ez, ha nem motiváció? Úgyhogy megkerestem az Északi sarkot, kitaláltam, hogy melyik hazai medvefajtól származik a fogkefe-lelet, megkóstoltam néhány csupor mézet, találkoztam egy yetivel, egy álmodozó fiatalemberrel és realista anyukájával (az épület egy szakaszában a lábunk alatt üvegpadlón át nézhetjük meg, milyen a tengerek élővilága, fiú elhatározta, "ha egyszer saját fürdőszobám lesz, ha addig élek is, ilyen lesz az alja", anyja harsányan hahotázva lehűtötte: "szépen fognak majd mutatni benne a csövek". Elképzeltem, tényleg mókás látvány lesz. :D

Mennyi az idő? Tizenegy? Ideje indulni, különben másnak adják az én fényképezőgépem! Szeretek egyébként ilyenkor kószálni, mert vicces pillanatokat lehet kifogni, ha odafigyelünk másokra. A Klinikák felé tartva elhaladtam egy család mellett, ahol anyuka épp azt ecsetelte a barátnőjének, hogy apuka reggel fél 7-kor kelt fel, mert anyuka már 5 óta ébren volt, és hallotta, apuka persze tagadott, az óvodás-féle gyerkőc meg a barátnő gyerekének elárulta: "apa egy lusta disznó". Anyuka próbálta menteni a menthetőt: apa nem lusta disznó, ilyet nem mondunk, csak szeret aludni. Olyan, mint egy mormota. - Jó, akkor egy lusta mormotadisznó. - összegezte a kiscsaj. :D

A Hősök terére érve kicsit megijedtem, mert a korábban tapasztalt könnyed bejárás addigra átalakult hosszan kígyózó sorokká, már-már azt kezdtem tervezgetni, hogyan tudom meggyőzni a kordonnál álló biztonsági őrt, hogy nekem feltétlenül be kell jutnom éjfélig! De aztán szerencsére hirtelen sokan jöttek ki egyszerre, így sokunkat be is engedtek, és negyed órával éjfél előtt már a pódium előtt ültem, várva a nyereményem. Nem tudom megmagyarázni, de komolyan úgy mentem vissza, hogy tudtam, mi a célom: átvenni a fényképezőgépet és bezsebelni a többi játékos irigykedő pillantását. Egyetlenegyszer éreztem csak hasonlót korábban: amikor a csokimasszázsra nyertem meg a tombolán az utalványt.

Korábban csak a fődíjról volt szó, arról nem, hogy azon kívül további két nyereményt kisorsolnak. De sorsoltak. Harmadik díj... második... és az első, a Nikon felajánlásával, egy Coolpix S210 típusú digitális gép. Aki nyerte... - nem, ez nem lehet, engem nem így hívnak! De hát ez az én gépem! Valami nem stimmel!

A percek meg közben teltek, és senki nem mozdult. Nincs itt a nyertes??? Mögöttem kettővel bekiabált valaki: Újat kérünk! Igen, újat, hát ezért jöttem én vissza, hogy várjunk valakire, aki nincs is ott? Már az is megfordult közben a fejemben, hogy mivel a valódi nyertes nyilvánvalóan nincs ott, és az előző kettőtől se kértek igazolást, hogy tényleg azok-e, akiknek mondják magukat, kimegyek én. De nem, az mégse tisztességes. Aztán óráknak tűnő másodpercek után az amúgy kísértetiesen Juhász Előd-hangú szpíker megkérte a segédnőt, na jó, húzzon egy újabb kitöltött lapot! És ahogy elkezdte bogozni a vezetéknevem, már tudtam! Ledobtam a székre az épp majszolt pogácsámat, a táskámat, aztán lányos zavaromban ez utóbbit mégis inkább felkaptam, és futottam előre, azt se tudtam hirtelen, kivel kell kezet fognom, aztán ki akartam bontani a dobozt, de rájöttem, a hely és az idő sem alkalmas igazán rá, majd otthon megnézem, de jaj, akkor indulni kéne mielőbb, aztán még az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy el kell mesélnem a segítőkész teremőrnek, rohantam fel a lépcsőn, és levegő után kapkodva kérdeztem, emlékszik-e rá, hogy kerestem Veronika kendőjét, meg hogy azt mondta, enyém lesz a gép? Hát persze, hogyne emlékeznék! - mondta. Akkor felemeltem a dobozt: itt a fényképező!

Ezek után az sem zavart, hogy lecsúsztam a Láthatatlanról. :)